A Nobel-díjas Nagy Író asztala előtt ül. Felnyitja a laptopot, szemüvegén megcsillan a napfény. Berak egy szimfóniát, visszaül – és ekkor a kamera mögé kerül: lám, nem az újabb remekművön dolgozik a hősi pózba helyezkedett mester. Hanem bizony pasziánszozik, és azt magyarázza, milyen vicces, amikor a kártyák táncolnak a képernyőn. Meg azt, hogy ha Alzheimere lenne, nem tudna nyerni – ezzel tesztel. Amikor ezután a 85 éves Saramago rácsap felesége fenekére, már egyértelmű, hogy ez a film nem a nagy művész iránti rajongás tiszteletköreit futja.
De nem is a "mű mögötti ember" érdekli. Persze, ez a négy éven át felvett, 240 órányi anyagból összevágott, fordulatos 125 perc egyedülálló közelségbe hozza a portugál írót, de ennél többről van szó. Leginkább egy házaspárról: az öntörvényű, de elbűvölő öregemberről és nem kevésbé öntörvényű feleségéről, aki egyszerre menedzsere és ápolónője. A 27 évvel fiatalabb Pilar del Río mintha egy Almodóvar-filmből lépne elénk, de Saramago mellett nem rúghat labdába: a jó öreg José lefegyverző szellemi frissességgel, megvesztegethetetlen világundorral sziporkázik istenről, halálról, öregségről – és nagyjából bármiről, ami szembejön. Márpedig eseményekből nincs hiány: fellépések szerte a világon, konferenciák, ünneplések. És a fontosabbak: meghal Pilar anyja, José kórházba kerül, és végül elkészül a könyv (Az elefánt vándorútja).
Miguel Gonçalves Mendes kamerája mindenhol ott van, és a nézőt az exkluzivitás és a bennfentesség érzésével vezeti végig öt országon, de főleg a pár otthonában, Lanzarote szigetén. Nem kell Saramago-fannak lenni, hogy rákapjunk az agyafúrtan komponált film ízére: ez egy különös szerelem (a kelleténél csak kicsit érzelgősebb) története, egy szubverzív gondolkodó mondataival kísérve a doku műfajával is kísérletező produkcióban. Az „extrák”: Saramago elsírja magát a Vakságból készült (amúgy bűn rossz) film vetítésén, felolvas Gael García Bernallal, egy mexikói konferencián pedig együtt szundikál García Márquezzel.
