Mára már annyi hollywoodi nagyságban csalódtunk, aki olcsó (illetve épp méregdrága) vacakokhoz adta a nevét, hogy dupla felüdülés valakiben nem csalódni. Danny DeVitóban még nem csalódtunk. Akár játszik, akár rendez. Most nem színészként, hanem rendezőként fémjelzi a Jószomszédi iszony (iszonyatosan magyarított) című filmet. A Rózsák háborúja vagy a Dobjuk ki anyut a vonatból című komédiái a fekete humor iránti jó adag egészséges érzékről vallottak. Ki tudja, miért, tán a kor, vagy a világ komorsága miatt, DeVito humora elvesztette koromfeketéjét. Most sem az a rózsaszirom, de már engedékenyebb. Nincs benne az a gyilkos abszurditás, amitől olyan reális tudott lenni. Fiatal házaspárja, és az otthonukkal együtt jó pénzért vásárolt bérlőtárs, egy ravaszdi öregasszony végsőkig folytatott párharca mondjuk A Rózsák háborújának házastársi csatáihoz képest a gombolyaggal játszó cica ártatlanságát mutatja. Van itt is egymás lelkének kiszekírozása üvöltő tévével, odacsődített rézfúvós öregasszony csapattal, megzavart szerelmeskedéssel, plusz amivé fajulni tud embertársainkhoz fűződő felebaráti kapcsolatunk: van itt is néhány fifikás formája az élet elleni bűntett kíséretének. És mégis. A film alaphangját az érzelmi húrok pengetése adja, DeVito jóságosan elveszi a komédia gyilkos élét.
De még így is jó vígjátékot hozott össze, jóval jobbat, mint honfitársai elsöprő többsége. Sok derűs pillanattal, jó színészekkel, megpörgetett helyzetekkel.
