Olaszországban a tavalyi kampányra, hazánkban a magyar választásokra időzítették az utóbbi idők legjobb politikai vígjátékát. A Toni Servillo (A nagy szépség) zseniális alakításával megfejelt Éljen a szabadság! görbe tükröt mutat nekünk az inkompetens olasz politikai elitről. Azt már a néző fantáziájára bízom, hogy mindezt magyar társadalmi közegbe illessze.
Többszörösen érintett vagyok az Éljen a szabadság! kapcsán, mert filmekkel, politikával és kommunikációval foglalkozom. A felsorolt területeket jó alaposan kiosztja az olasz vígjáték, és bennfentes szereplőként azt kell mondanom, teljesen igaza van. Mielőtt azonban azt hinnénk, csak magasröptű filozófiai gondolatokat zúdítanának folyamatosan a nézőre a játékidő alatt, el kell oszlatnom a kételyeket. Az Éljen a szabadság! elsősorban egy harsány vígjáték.
Ebben a tekintetben a rendezőnek (Roberto Andò) semmi mást nem kellett tennie, mint Toni Servillo zseniális színészi játékát kidomborítani az egyébként igen egyszerű történetben (egyébiránt a direktor kijelentette, ha a színész nem vállalja el a szerepet, akkor inkább nem is áll neki a forgatásnak). Az Éljen a szabadság! sztorija Enrico Oliveri (Toni Servillo), a karakteres, ám kissé kiégett vezető ellenzéki politikus körül forog, aki pár héttel a mindent eldöntő választások előtt eltűnik az országból. Személyi asszisztense, Andrea (Valerio Mastandrea) a feleség segítségével azt eszeli ki, hogy a probléma átmeneti megoldásaként a pártfőtitkár helyére beugrasztja az eltűnt politikus elmegyógyintézetből szabadult, főállásban filozófiaprofesszor ikertestvérét, Giovanni Ernanit (Toni Servillo).
Mielőtt azt gondolnánk, hogy hollywoodi módra a humor forrása az ikertestvér illemtudást nélkülöző viselkedése vagy botrányos megnyilvánulásai, jusson eszünkbe, hogy európai mozit látunk. A hasonló helyzetben igen primitív módszereket használó Hollywoodnál sokkal rafináltabb és összetettebb komikummal operál a rendező. A filozófiaprofesszor ugyanis intellektualitása folytán és a rá nehezedő politikai felelősség hiányából fakadóan megdöbbentően őszinte, nyilvános beszédeiben folyamatosan ostorozza pártját és a politikai elitet, az újságírókkal szembeni kommunikációban pedig szatirikusan kihívó, és a zsurnalisztáknak válaszok helyett a saját munkájukra vonatkozó kérdéseket tesz fel, ezzel is a népet megtévesztő politikusok cinkosainak állítva be őket.
Az egyszerű történet mellett a film hihetetlen mély kritikákat fogalmaz meg a zsákutcába jutott olasz demokráciáról. Az Éljen a szabadság! az egyik legjobb művészeti válasz az Európa-, sőt világszerte felmerülő, a társadalomban már teljes mértékben tudatosult tendenciára, nevezetesen a politikai elit inkompetenciájára és dilettantizmusára. Hiszen jön egy intelligens, filozófusok gondolataiból idéző figura, aki hülyére veszi párttársait azzal, hogy nem hallgat rájuk, kiosztja a médiát az újságírók felelősségét firtató kérdésekkel, bepalizza a köztársasági elnököt, végül táncra perdíti a komoly témákkal támadó kancellár asszonyt. A nép persze az egekben van a boldogságtól, hiszen végre, egyszer az életben egyenes és őszinte választ kapnak egy politikustól, ami persze nem mindig az, amit hallani szeretnénk, de legalább igaz, és tényleg segít. „Én szavaznék rád” – vallja meg az igazi pártfőtitkár munkáját évek óta támogató Andrea az ad hoc politikusnak.
Az Éljen a szabadság! kritikáinak teljesebb megértéséhez ismerni kell a film olasz premierjének politikai miliőjét. Február 14-ben határozta meg a forgalmazó a vetítések megkezdését, ez két héttel az euróválság folytán valóban sorsdöntő olasz parlamenti választások előtt történt, amelynek tétje az volt, vajon az ellenzék képes lesz-e kiütni a nyeregből az olasz politikát húsz éve sarokba szorító Berlusconit. A korrupció miatt a napokban elítélt jobboldali politikus nem kerül elő a filmben (és ez mindent elárul Berlusconi olaszországi megítéléséről), helyette az ellenzéknek ad egy észhez térítőnek szánt pofont. Annak az ellenzéknek, amelynek át kéne vennie végre az ország irányítását, de nem képes a választók számára hitelesen bebizonyítani, hogy ők alkalmasak lennének kimenekíteni Olaszországot a válságból.
Ebben a helyzetben mondja az alkalom szülte ellenzéki pártvezető, hogy a megoldást csak magunktól, a személyes tetteinktől várhatjuk. De mindezt nem az egyéni teljesítmények erejében hívő liberális álláspont hangoztatásaként teszi, mert kiegészíti azzal, hogy erre sokkal jobban képesek lennénk, ha a politika világa támogatna, nem pedig eltérítene, lehangolna és elkedvtelenítene minket. A filozófusprofesszor nyilvános beszéde a film végén erőteljes igazságokat tartalmaz, amit egyszer mindenkinek hallani kellene.
Közben arra is részleges választ kapunk, hogy miért és hogyan jutott el idáig a politikai rendszer. A kicserélt pártfőtitkár derültséget okozó tevékenységével párhuzamosan az Éljen a szabadság! a politikából szabadságra ment igazi ellenzéki vezető életét is bemutatja. Így látjuk azt a folyamatot, hogy a magányos, megkeményedett politikusból hogyan válik ismét igazi ember, aki újra felfedezi az élet örömeit, az egyszerű örömforrásokat és a hétköznapi értékeket. Ezáltal felteszik nekünk azt a költői kérdést, hogy mégis hogyan segíthetne az átlagemberek életén valaki, aki valójában évek, sőt évtizedek óta nem éli az átlagéletet. Az eltávolodás részbeni okát Federico Fellini (akivel egyébként a tavalyi Mittelcinemafesten egy másik film is foglalkozott) szavaival magyarázza a direktor, amikor a rendezőlegendát konkrétan megidézi egy archív felvétel révén, amelyben Fellini azt mondja, a média az állandó acsarkodással, a gyakran személyes támadásokkal ellöki a valóságtól az alkotót – jelen esetben a politikust.
És ez még nem minden. Roberto Andò a filmgyártásról is véleményt formál, ugyanis Enrico Oliveri pihenőnapjait egy filmforgatáson tölti el Franciaországban. Ott több beszélgetést folytat az általa rajongott rendezővel, Munggal – nem lehet nem észrevenni az önreflexiót. Mung azt mondja Enricónak, hogy a filmkészítés és a politika egy tőből fakad: az igazság és a blöff állandó keverését műveli mindkettő. Azt már nem teszik hozzá, hogy míg az előbbi célja a művészet, az utóbbi csak átveri a nézőjét, tehát a választót. Az eszközök azonosságát mutatja az Éljen a szabadság! egyik első jelenete is, amelyben egy párttagot felbérelnek, játssza el a pártvezető harcias ellenlábasát. A színészetet tehát egyszerre alkalmazzák a filmkészítésben, a politikában és a médiában, és bár csak az elsőben igazolható, éppen az termeli ki azokat a módszereket és eszközöket, amelyekkel még jobban átverhetők az állampolgárok. Zseniális, hogy eközben pont a színjátszás az egyik legerősebb oldala az Éljen a szabadság!-nak.
