„Szigorúan titkos, személyügyi gyűjtő:  Max Otto von Stirlitz SS Standartenführer, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal 6. osztályának beosztottja. 1933-tól a Nemzetiszocialista Párt tagja. Jellemzés: tiszta fajú árja, északi típus. Kitartó, munkatársaival jó a kapcsolata, szolgálati kötelességeit kifogástalanul látja el, könyörtelen a Birodalom ellenségeivel. Kiváló sportember, Berlin teniszbajnoka. Nőtlen, elítélhető kapcsolatai nincsenek. Feddhetetlen előéletű, többször kapott kitüntetést a Führertől és elismerést az SS birodalmi vezetőtől.”

Ez hősünk (Vjacseszlav Tyihonov) leírása a német elhárítás szerint, de valójában egy, a legmagasabb szinten beépült szovjet titkos ügynökről van szó, polgári nevén Makszim Makszimovics Iszajevről, aki az ír és az albán kivételével az összes európai nyelvet beszélte. Hősünk a fizikai erőszak helyett inkább az ész erejét részesítette előnyben, amiből jó sok volt neki. Ötven évesen – ügynöki pályafutását is beleértve – csak egyszer kellett ölnie. Stirlitz nagy műveltségű, szófukar ember volt, kiváló megfigyelő, akinek a kedvenc itala a konyak és Mercedes 170S típusú autót vezet. És karakterként a KGB-nek köszönheti a születését, akárcsak maga A tavasz 17 pillanata (1973).

Állítólag már a kalandos életű Julian Szemjonov eredeti, 18 részes regényciklusa is a szovjet titkosügynökség megbízásából készült el, majd a 8. regényből kiinduló tévésorozatot is a megtépázott imédzsét javítani akaró KGB rendelte meg, a végeredményt pedig az ügynökség elnöke, a későbbi főtitkár, Jurij Andropov okézta le, és ez látszik is.

Az „orosz James Bond”, nem csajozik, udvariasan utasítja vissza a szép nők közeledését, nincsenek spéci kütyüi, semmi luxust nem enged meg magának, munkáját szárazan, de hozzáértően végzi.

Akárcsak Stirlitz szikár, lényegre törő jellemzése, a 12 részből álló sorozat sem enged meg magának mellékszálakat, vidám közjátékokat, pajkos kalandokat vagy bármi más, ami hősét eltérítené a munkájától – vagy veszélyeztetné azt, hiszen Heinrich Müller SS altábornagy (Leonid Bronevoy), a Gestapo főnöke gyanakszik rá. Stirlitz körül szorul a hurok, miközben neki másokon is segítenie kell, és kétségbeesetten próbál sorsdöntő üzeneteket küldeni a központnak, amellyel korábban megszakadt a kapcsolata. Mindig egy lépéssel üldözői előtt kell járnia, és ez csak úgy sikerülhet, ha azokat folyamatosan kijátssza egymás ellen – a német elhárítás és hírszerzés különböző ágazatai között valóban elképesztő rivalizálás zajlott.

Maga az alapelképzelés persze meglehetősen naiv, egy orosz születésű kém soha nem jutott volna ilyen magas pozícióba – pláne nem húsz éven át!!! - , hiszen az SS a családfákat is megvizsgálta egészen 1750-ig visszamenőleg. Bár a regényben és így a filmben szereplő figura kitalált személy, de nem teljesen a képzelet szülötte.

Willi Lehman a Gestapónak azt az ügyosztályát vezette, amely a szovjet kémeket volt hivatott leleplezni, főnökei bizalmát azzal nyerte el, hogy az ún. Hosszú kések éjszakáján saját kezűleg ölt meg több magas rangú SA vezetőt, ám már 1929-től az NKVD-nek dolgozott.

Stirlitz-cel ellentétben korántsem volt feddhetetlen jellem, házas ember létére szeretőt tartott és rendszeresen játszott el nagyobb összegeket a lóversenyen, ezért mondott igent a szovjetek ajánlatára. 1942-ben valószínűleg árulás miatt lebukott, és kivégezték. Stirlitz okosabb és körültekintőbb nála.

Ha igaz, és miért ne lenne igaz, 1973 augusztusában, a film legelső televíziós vetítéskor elnéptelenedett Moszkva, s az áramfogyasztás látványosan megnőtt, minden más megszűnt. Bűnözőktől Leonyid Brezsnyevig mindenki a képernyők előtt ült. Az orosz népnek új hőse született, aki az elmúlt időkben sem veszített népszerűségéből, még akkor sem, ha menet közben megannyi viccet inspirált az a tény, hogy a szenvtelen narrátor nemcsak az eseményeket, hanem Stirlitz gondolatait is folyamatosan közvetítette. Stirlitz persze a hidegháború terméke, hiszen legfontosabb küldetése az volt, hogy megakadályozza, hogy a németek különbékét kössenek a nyugati hatalmakkal, ugyanakkor már egy teljesen új közegben mozgott, és a nézők nyilván ezt is díjazták. Itt ugyanis a németek nem ostoba teuton fajankók, hanem okos, számító és logikusan gondolkodó profik, akik remekül végzik a munkájukat – különben nem is lenne olyan nagy kihívás az egész hősünk számára.

Mindez persze üzenet is volt, a szovjetek a legjobbakkal szemben is megállják a helyüket, és lehet, hogy ez volt a hazai siker egyik fontos eleme és persze az aprólékosan felépített, minden részletében kidolgozott történet, a száraz, látszólag szenvtelen történetmesélés ellenére is fokozatosan épülő feszültség fogta meg – Szemjonov állítólag a német elhárítás titkos feljegyzéseiből dolgozott, karakterei javarészt valóban éltek -, és nem utolsósorban Vjacseszlav Tyihonov személyisége. Ő tökéletesen hozta az örökké éber, mindig minden helyzetet kielemző kém mögött a melankolikus orosz embert, akit csak a séta nyugtat meg, aki örömmel beszélget el egy tudóssal, és akinek az egész háború végkimenetele nyomja a vállát – és akit folyamatosan gyötör a honvágy, hiszen húsz éve nem látta a szeretett orosz tájat. Ember volt a kém mögött, és mellesleg remek színész, mert Tatyjana Ljoznova rendezőnő igyekezett a szovjet színjátszás színe-javát megnyerni a fontosabb szerepekre – például a legendás Oleg Tabakovot, aki Stirlitz főnökét, a háborút végül csodával határos módon megúszó Walter Schellenberget alakította.

A 12 részes sorozatot három éven át forgatták 1969-től 1973-ig Moszkvában, Rigában, Tbilisziben, de még a magyarok lakta Beregszentmiklóson is, természetesen fekete-fehérben, aztán a 2008. május 9-re, a Győzelem Napjára, bemutatták a felújított, immár színes HD felbontású kópiát is. És emlékezzünk meg a sorozatról néhány Stirlitz viccel, és a főcím dallal, ami így kezdődik:

Az idő soha-soha meg nem áll, az órák róják szüntelen az útjukat, a pillanat úgy illan, mint a gyors folyón suhanó hab, annyi csak.