Egy délkelet-amerikai kisvárosban a bánya az egyetlen megbecsült munkahely. A félelmet nem ismerő férfiak naponta alászállnak az aknákba, majd a műszak végeztével büszke - vagy annak szánt - tekintettel vonulnak végig a település főutcáján. Érthető tehát, hogy a robusztus Dandelion úr is bányásznak szánja a fiát. Dick azonban félénk, zárkózott fiú, aki megbukik a bátorságpróbán. Egy héten keresztül mindennap leereszkedik liften a tárnákba, de azonnal vissza is jön. Csak a házvezetőnő, a terebélyes fekete Clarabell asszony fedez fel a fiúban valami értéket, de hogy mit, azt ő sem tudja. Mindenesetre Dicknek állást szerez Salomon úr üzletében. Eseménytelenül folynak a napok, mellékes epizódnak tűnik, hogy Dicket megkéri a házvezetőnő, hogy menjen el unokaöccse születésnapi bulijára, és vigyen valami szerény ajándékot. A fiú vásárol egy használt játék pisztolyt, amiről évekkel később kiderül, hogy valódi. Dick megkedveli, és Wendynek nevezi el a fegyvert. A pisztolyhoz írt levélből bontakozik ki Thomas Vinterberg filmjének története.
Az elmúlt évben ünnepelte a filmvilág a Dogma tizedik születésnapját. Szerencsésebb talán csendes megemlékezésről beszélnünk, hiszen a századvég legfontosabb mozgóképes mozgalmának szervezeti keretei, melyek a klasszikus avantgárd mozgalmakra emlékeztettek a proklamációval, a pontokba szedett alapvetésekkel, a titkársággal, már nem élték meg a születésnapot. De megmaradt és hatott a kortárs mozira a természetesség igénye, az élet mindennapjaira való odafigyelés, a technika háttérbe szorítása. A Dániából kiinduló törekvést elsősorban Lars von Trier neve fémjelezte, de sokan a mozgalom legtökéletesebb alkotásának, sőt, az elmúlt évtized legjelentősebb filmjének Thomas Vinterberg Születésnapját tartják. A fokozott várakozás tehát mindenképpen indokolt, ha a Kedves Wendy!-t rendezőként Vinterberg, forgatókönyvíróként pedig Lars von Trier jegyzi.
A Kedves Wendy! Amerikában játszódik, mint ahogy Lars von Trier trilógiájának eddig elkészült két darabja is. Zavarba ejtő ez az érdeklődés, és sokféle félreértésre is okot adhat. Nem elsősorban Amerika-ellenességről van szó, inkább arról, hogy a dán rendezőket foglalkoztató problémák tisztábban és egyértelműbben mutatkoznak meg a szabadság - Európához képest mindenképpen tágasabb és szellősebb - földjén. Mert Lars von Triert és immár Vinterberget is a klasszikus liberalizmus ellentmondásai foglalkoztatják. Ez az elméleti érdeklődés pedig szükségszerűen felerősíti a filmekben a célzatosságot és a tanmese jelleget.
Dick Dandelion meggyőződéses pacifista, ellenez minden erőszakot. Felfigyel azonban rá, hogy környezetében szinte mindenki fél. Salomon úr a vevő egy váratlan mozdulatától a raktárba menekül, volt osztálytársnője kerüli az embereket, protézissel járó társát szinte mindenki kineveti és gúnyolja. Dick a váratlanul keze ügyébe kerülő forgótáras pisztolyt kipróbálja, mesterien lő vele, és ettől kezdve mindig magánál hordja. A fegyver biztonságot és magabiztos fellépést ad neki. Ezt az érzést pedig meg akarja osztani állandóan szorongó és megalázott barátaival. Megalapítja az általa dendiknek nevezett titkos társaságot, melynek legfontosabb törvénye, hogy a fegyver a legjobb barát, de tilos használni. Csak az elhagyott bányajáratokban lövöldöznek a becenevekkel ellátott pisztolyokkal. A társaság tagjai visszanyerik önbizalmukat, sőt, a csúnyácska lány meg is szépül. De összhangba hozható-e a pacifizmus és a fegyverviselet, az ember harmóniavágya és a fenyegetettség állandó tudata?
Dicsérhetjük a színészi játékot, a szinte díszletek nélküli miliő hangulatteremtő erejét, az operatőri munkát, de Vinterberget cserbenhagyta Lars von Trier. A rendező annyit tudott kihozni a forgatókönyvből, amennyi benne volt. Ennél azért tágasabbat és gazdagabbat vártunk.
