Ha egy – pláne orosz – filmrendező egy egyszerű, ahogy manapság mondani szokás, minimáltörténetet akar elmesélni, s ehhez viszonylag átgondolt képeket és jeleneteket igyekszik rendelni, hajlamos a világ menten művészetet kiáltani, s a világ filmfesztiváljai is szerfelett hálásnak mutatják magukat. Hogy mindeme okosságokon kívül még mi lebeghetett szerzőnk szeme előtt, amikor nekifogott jelen művének… (apropó, jelen: a film címe magyarul nyilván Jelena lenne, mint ahogy az alkotó nevét sem így kéne írni, ahogy az alcímünkben is szerepel, de ha jól írtuk volna, nem ismernek rá, mert mindenütt így van). Nos, kétségkívül sok minden lebeghetett a maestro szeme előtt, de a fesztiválok biztosan, és a műalkotás létrehozásának szándéka is jó okkal valószínűsíthető. Csakhogy nem ez lett a dolog vége, holott nyugodtan lehetett volna. A magyarázat elég egyszerű, s roppant szomorú: a játékfilm – még az annyira antidemokratikusan működő helyeken is, mint Oroszország – utoljára valamikor a múlt század hetvenes éveiben volt publicisztikai műfaj (akkor is kényszerből és álságos körülmények közt), ma már semmiképpen sem.
A minimálsztori pedig a következő: idős, betegeskedő, ám tehetősnek mondható férfival él házasságban az alacsony sorból érkező Jelena, elvannak szépen, bár közös témájuk a pénzen kívül nem nagyon van, de mentségükre szolgáljon, hogy a többi szereplőnek sincs. Ebben a filmben igen keveset beszélnek, de akkor mindég a lovettáról van szó: klasszikus orosz dráma, az Anyagin múlik benne minden. Jelena és Vlagyimir (bocs: Vladimír) még szerencsések, mert egyszer szóba jön köztük a pirítós kenyér is, ami persze perfekt – ja, mer’ gép csinálja. Van egy ilyen kelet-európai filmes irány, ami a gazdagságot imádja a háztartási gépek korszerűségével és sokaságával ábrázolni, a fene tudja, miért: tán Jacques Tatin (Nagybácsim), Heinz Rühmannon (A kacsa fél 8-kor csenget) vagy Nickelsdorf Gorenje-korszakán szocializálódtak – ne higgyék, hogy ez mellékszál lenne.
Azért folyik a csapból is a lé, mert Jelena alacsony sorú előéletéből származik egy Szergej nevű ded is, aki valahol az iparövezetben zúzza népes, pontosabban egyre népesedő családjával, egy már-már karikaturisztikus prolilakban, s mint feneketlen kútba, úgy kell hajigálni bele a pénzt. Most épp azért, hogy nagyobbik gyermeke, Szása a jobb élet és a kaukázusi hadszíntér elkerülésének reményében beiskolázást nyerjen – Szergejéknél sötét mindenki, mint az állat. S az estet már csak a Vlagyimir előéletéből szalasztott Kátya bolondítja, de ő sem túlságosan. A megrendült egészségű Vlagyimir erősen szíjja a fogát monetáris fronton, míg tovább nem rendül neki az állapotja, mert akkor már be is keményít. Csakhogy Jelenát sem ejtették a fejére, még kevésbé a rendezőt. Hamarosan rá kell döbbennünk, hogy az Elena nem azért volt eddig minden kockáján kékbe öltöztetve, mert az Avatar annyi pénzt hozott, sem pedig azért, mert a kameraecsettel dolgozó direktor így reflektált volna Picasso méltán híres kék korszakára, frászt, van neki egy poénja (fordulópontja), s ahhoz csomagolta a filmjét, ami persze aztán is kék marad. Csak művészet nem lesz belőle, mert ez inkább ügyeskedés, virtuózkodó eszközhasználat – annak persze elmegy.
Ne feledjük el ugyanis, hogy mi a mi hozott anyagunk ebben a moziban, a nézőké: tudjuk, hogy Oroszországban óriási társadalmi különbségek vannak, adott esetben sokkal mélyebb szakadékokkal elválasztva, mint itt. S tudjuk azt is, hogy kutyából nem lesz szalonna, azaz a társadalmi osztályok sem varázsütésre, sem vezényszóra nem válnak soha átjárhatóvá, a pénznél valamivel több kell a kapuk megnyílásához, akár lefelé vezet felőlük a grádics, akár fölfelé. S tudjuk azt is, hogy innen kellene kezdődnie egy filmnek, ami a fesztiválkarrieren túl is akar valamit. A szerző pedig csak annyit tud hozzátenni mindehhez, hogy a történetét nagyon ügyesen meséli el, lassan, kimérten, képekben adagolva, mégsem unalmasan, inkább lebilincselően. Majd minden adottsága megvan tehát a nagy filmhez, most kéne elkezdeni gondolkozni, vagy kihívni egy jobb forgatókönyvírót, s visszacsípni kicsit a virtuózkodásból.
