A cím puritán módon egy női keresztnév, a rendező a 2010-ben legjobb külföldi film Oscarját elnyerő Egy jobb világ dán rendezőnője (Susanne Bier), a főszereplők pedig jelenleg Hollywood legfelkapottabb sztárjai közé tartoznak (Jennifer Lawrence és Bradley Cooper), akik ráadásul már egyszer bizonyítottak szerelemespárként a filmvásznon az egészen jól sikerült A napos oldalban (amiért ráadásul Copper egy legjobb férfi főszereplő jelölést, Lawrence pedig egyenesen az Oscart vihette haza). Minden együtt volna tehát egy szívtépő dráma, lebilincselő, különleges helyszínű thriller vagy egy kemény, női emancipáció-történet vászonra viteléhez.
Nehéz megragadni a pillanatot, amikor a nézőben tudatosul, hogy itt valami nem működik, hizen a film talán legnagyobb erénye a folyamatos színvonal fenntartása. Kár, hogy ez mindössze tömény unalmat, zéró feszültségingadozást vagy bármiféle felismerhető érzelmi hatás hiányát jelenti. Nagyon ritkán találkozni olyan filmmel, ami ennyire fölösleges, érdektelen és kiszámítható. És közben még csak nem is olyan rossz, hogy legalább azon lehessen szórakozni.
Na jó, ez utóbbi azért néha csak megtörténik, leggyakrabban akkor, amikor a szereplők beszélnek. Ron Rash sikerkönyvéből (a film után már csak azért is kedvet kap az ember az elolvasására, hogy megnézze, mitől lehetett siker belőle) Christopher Kyle írt olyan forgatókönyvet, amiben minden a rossz értelemben átlagos, vagy az alatti. Mert az egy dolog, hogy a két főszereplő legjobb (amúgy ez sem igaz) tudása ellenére sem képes szerethető vagy érdekes karaktereket eljátszani, de a szájukba adott dialógusok néha egyenesen botrányosan rosszak és nevetségesek (nehezen lehet manapság komolyan venni egy olyan mondatot például, hogy: „Nem számít, mit tettél ezelőtt. A mi szerelmünk előtt nem létezett semmi” – mondja Lawrence egy ponton szempilla-rezegtetve).
George Pemberton (Cooper) anyagi bajban lévő fakitermelő életébe fehér lovon lovagol be a Nő, Serena (Lawrence), aki szép, szőke és gazdag, és rögtön ki van mondva: George-nak esélye sincs nála. Ezt követi minden idők talán legrövidebb udvarlása, George lóra kap, a nő után száguld és kijelenti, hogy szerinte nekik össze kéne házasodniuk; az elnagyoltnak is alig nevezhető, másfél perc hosszú, unalmasan szemérmes szexjelenet után értesülünk róla, hogy ez meg is történt. A friss házasok visszatérnek a férfi carolinai birtokára, ahol belevetik magukat a fakitermelés (a néző számára a film után is tökéletesen érthetetlen és visszataszító) világába. Hamar kiderül, hogy Serenát nem kell félteni, méltó partnerként lovagol a fess Cooper mellett, egyszer még a fejszét is jó keményen belevágja a kivágásra ítélt fába, sőt (azigen!) import-sólymot is szelídít, hogy szegény, gyámoltalan favágókat ne marja annyit a csörgőkígyó.
A film ezen pontjáig valahogy eljutunk, és reméljük, hogy a vázlatos első rész után talán (ahogy a cím sugallni igyekszik) egy kemény, határozott nő próbatételeiről fog szólni a marcona férfiakkal teli, 20. század eleji, isten háta mögötti favágótelepen. Ez a szál azonban nagyon hamar abbamarad, és a néző csak gondolkozik azon, hogy vajon Serena szimpatikusnak, antipatikusnak, félelmetesnek vagy nevetségesnek kellene tűnjön, mert minden jellemvonásra akad példa, de egyikre sem hangsúlyosan.
Férje sem éppen egy kidolgozott karakter: néha keménykedik, és az egyperces leánykéréshez hasonló dolgokat jelent ki (például a filmet végigkísérő pumavadászat esetében: neki meg kell lőnie egy pumát, ha törik, ha szakad), máskor meg felesége egyetlen csettintésére megöli legjobb barátját, mert az keresztezni meri idilli terveiket. De törvénytelen gyermekéről és anyjáról sem vesz különösebb tudomást az elején, csak amikor meglátja a (gyanúsan hamar hajasodó) kisfiút, jön rá arra, hogy ő törődni szeretne vele. De még csak azt sem foghatjuk rá, hogy feltétlenül pipogya alak lenne, akit elnyom a szomorú gyermekkorú, tehát nyilvánvalóan sátáni, pszichopata femme fatale, mert elég egyetlen álmatlan éjszakát megmutató, öt másodperces kép (iyenből amúgy pofátlanul sok van a filmben, néhol szinte olyan, mintha egy képeskönyvet olvasnánk: egy snitt lovaglás, egy snitt álmatlan forgolódás, egy snitt továbblovaglás), és máris megszületik az önálló, feleségével szembemenő döntés.
A film történetében egyetlen csavarnak nevezhető valami sincs, minden halad szépen előre a teljesen kiszámíható végkifejletig (még azt is meg lehet mondani a sztori közepénél, hogy milyen halálnem vár az egyik főszereplőre), eközben viszont még rohan is a tempó. Szekvenciák helyett egysnitteseket kapunk, az amúgy jó képi és hangulati alapot biztosító tájak, nyomasztó, sötét faházak, munkától cserzett bőrű és lelkű emberek is mind kihasználatlanul puffogtatódnak el, maradandó hangulatú jelenetet nem épít fel a film.
Kérdés, hogy mi lett volna a Serenából, ha (az eredeti terveknek megfelelően) Darren Aronofsky rendezi Angelina Jolie-val a főszerepben, de a film jelen állapotát elnézve, sokat nem segített volna rajta ez sem, hiszen nem kizárólag a rendezéssel vagy a női főszereplővel van a probléma. Lawrence alakítása ugyan teljesen sablonos (egészen vicces például, hogy amikor a nő egyszerűen csak szomorú vagy zokog, mindig egyetlen, jól belőtt könnycsepp gurul végig az arcán), és a rendezőnő sem tesz le semmi átlagosnál jobbat az asztalra, mégsem lehet rájuk fogni a film laposságát. Olyan kellemetlen az egész, mint fagyos időben életlen fejszével fát vágni.
