A kémtörténetek mindig is izgalomban tartották az embereket. Mindenkiben van valami tudatalatti vonzódás az ismeretlen, a titok irányába, a kémeknek, a titkosszolgálatoknak pedig elemi érdeke, hogy tevékenységüket titokban végezzék. Így nem meglepő, hogy a történelem kezdete óta vannak kémtörténetek, amióta politika létezik, egészen bizonyos, hogy azóta vannak kémek is. Aki támadó terveket sző, az ki szeretné kémlelni célpontjának gyenge pontjait, aki pedig fenyegetve érzi magát, az támadói szándékát fürkészi. De végső esetben kém a féltékeny feleség/férj is, ki csapodár, vagy annak hitt párjának különútjait lesi.
A filmművészetben is a kezdetek óta jelen vannak a kémhistóriák, kapásból a híres némafilmsztár, Pola Negri főszereplésével készült Mata Hari-film jut eszembe, de Alfred Hitchcock a harmincas években már komoly kémfilmet rendezett, Az ember, aki túl sokat tudott? címmel. De az első kémsztár minden bizonnyal az angol királynő 007-es számú (természetesen kitalált) ügynökeként megismert Bond volt. A James Bond. Figurája több évtizeden keresztül több filmsztárt elfogyasztva a mai napig filmvásznon van, egyben temérdek jobban-rosszabbul sikerült paródia, vagy éppen utánzat készítőjét ihlette alkotásra. James Bond toposszá vált. Mivel maga a figura, és a történetei is eléggé karikaturisztikusak voltak, hiszen képzeljük el, egy titkosügynöknek, akinek lételeme a rejtőzködés, éppenhogy tartózkodnia kellene azoktól a hangos és látványos akcióktól, amelyek James Bond történeteiben zajlanak le. Egyenesen következik ebből, hogy a Bond-paródiák számíthatnak nagyobb sikerre, ezek esetében csupán pakolni kell még néhány lapáttal az alapsztorira.
Az alapsztori most, a Kémek krémje esetében sem meglepetés. Adott egy gazdag és nagyhatalmú őrült, aki a el akarja pusztítani, de legalábbis saját képére, saját igényeinek megfelelőre próbálja formálni a világot, majd jön egy (ez esetben egyszerre két) szuperhős-kém, aki rendesen legyalázza, móresre tanítja, aztán az időközben felszedett szexbombázó karjaiban a napnyugtába el. Így.
A főszerepekben a francia szórakoztatóipar három kurrens termékét láthatjuk, a két szuperkémet az arab származású Eric és Ramzy, míg a gonosz divatdiktátort Éduard Baer alakítja, a műfajhoz képest is harsányan, bő vérrel. Valamint valószínűleg szellemes szövegekkel, amit azonban a szinkron miatt mi kevésbé élvezhetünk. Az egyébként a legkiválóbb magyar filmfordítóként számontartott Speier Dávid mindent elkövetett, hogy a halhatatlan rímhányó Romhányi szövegeinek színvonalával, szellemességével felvegye a versenyt, ez azonban nem egészen sikerült. Míg Romhányi szövegei lazán becsusszanva, észrevétlenül csavarták össze szürkeállományunk hurkáit, hogy másnap arcunkra vigyor üljön, bármikor is jusson eszünkbe egy rímpár az előző napon látott Frédi-Béniből, addig Speier rímei rendre döccennek, sokszor hiányzik a sorvégi összehallás, bejön sokszor a röhögés, de túl magasról kell leesnie annak a bizonyos tantusznak. Mire leesik, már két poénon is túl vagyunk. Vagy a kritikus lesz egyre tompább, ez a másik eset. Szóval, dicsérem Speier igyekezetét, vannak jó ötletek, ám mindent összevetve ez csak egy közepes Geszti.
A Pokoli torony balekjeiből vagy a Daltonokból már ismerős két balfék, Eric és Ramzy azt a formát hozza, amit ezek alapján várhatunk tőlük. Mondjuk, sokan imádják az ilyen kőagyú humort, és sokan a Bud Spenceres-Jackie Chanosat, Eric és Ramzy-é a kettő keveréke. Nem mondanám kifinomult és intellektuális humornak. Viszont néha már annyira fáj, hogy tényleg nevetni kell...
Akinek ez mégse megy, az gyönyörködhet 26794 pár végtelenhosszú lábban, amelyek nem kevésbé dekoratív hölgyeményben végződnek felül. Lábfétisisztáknak alapfilm, de a többieknek is jó szórakozást!
