Ragaszkodásra tanítani többféleképpen lehet, de talán fegyverekkel a legkönnyebb. A háborús igaz történettel többen is operáltak már a vásznon, de a Halál sugárút ebben újat tud: olyannyira az emberre koncentrál, hogy több közeli arcot éget az agyunkba, mint amennyi kistotált, és ez határozottan ütős manőver a kategóriában. Jogos az Arany Pálma jelölés, de sok a puskapor.
Irakban, 2003 után. És nemcsak itt. Az ember megválogatja a szavait, mikor egy másikkal beszél, mert lehet, hogy utoljára találkoznak. Mikor a frontról jön az üzenet, - avagy palackpostával a levél -, az „otthon maradt” olykor rettegésben fut neki a tartalmának, mert mindig benne van a pakliban, hogy ez lesz az utolsó. A Halál sugárút is tragédiával indít, de sokkal csupaszabb, érzelemmentesebb tálalásban, mint amit képesek vagyunk elhinni. Talán ezért olyan könnyű azonosulni Fergus (Mark Womack) kérdéseivel, aki nem hiszi, hogy barátja, akivel egy időben együtt harcolt, csupán rosszkor volt rossz helyen. A bűnügyi filmek sajátja, hogy nem tudnak misztikum nélkül létezni, és itt a misztikus szál egy ember, egy harcos halála körül szövődik. Hogy halt meg Frankie (John Bishop), és miért éppen ő?
A háborús halálhírt özvegyként feldolgozni ugyanolyan embertelen, mint társként, és itt most nem a párkapcsolati státuszra gondolok. Nagyon kevés film foglalkozik ilyen mélyrehatóan a férfibarátságokkal, talán csak az I love you, man (Spancserek, 2009) mutatott ilyet. A Halál sugárút egymáshoz közel álló emberek fájdalmát, kételyeit ábrázolja, ráadásul olyan közegben, ahol a vérfürdő egészen természetesnek hat.
Az özvegy és az egykori társ együtt kezd reménytelen nyomozásba, hogy kétségbeesettségüket és izzadtságszagukat érezve valaki végre fölfedje az okokat.
A magánakció kontra korrupt hatóságok macska-egér játékának minden varázsát láthatjuk; és külön említésre méltó, hogy Ken Loach valahogy nagyon eltalálta az arányokat: bunyó, betörés, kínzás, vallatás,egyedüllét, nyomor, szerelem. Mindenből jut egy kicsi, de nem több a kelleténél.
A Halál sugárút vége olyan katarzis, amelyben az élet igazságtalanságait egy nő és egy férfi szemein keresztül értjük meg: ők egyik rossz húzásukért - azért, hogy egy hivatásos katonát szerettek - közel százpercnyi drámával fizetnek Amely drámában hangtalanul fölcsendül az is, hogy rengeteg sorstársukhoz hasonlóan esélyük sem marad arra, hogy élvezzék az ilyen sajátos szimbiózis legjobb részét: a fegyvertelent.
7/10 pont
