Sorakoztass fel egy filmre való, hétköznapian ütődött városlakót, keresztezd a sorsukat, adj a történethez erős lokális ízeket, és ha a költségvetésed engedi, szerződtess egy keresett arcot és jó néhány feljövőben lévő ifjú titánt. Ha Altmannak bejött a Rövidre vágvával, neked miért ne sikerülne?! Nem kell messzire mennünk, ha a hasonló megfontolások alapján született produkciókat keressük; Miklauzic Bence néhány éve az Ébrenjárókkal már elkészítette a pesti lúzer-tablót, de nem sokat váratott magára Dublin kültelki csodabogarainak feltérképezése sem.
A Kényszerszünet az a fajta film, ami felszíni lazasága ellenére rettenetesen szeretne tetszeni, és mindent megtesz annak érdekében, hogy trendkövető, fiatal közönségének emlékezetes élményt szerezzen. Az obligát kézikamerázás és a kellően trendi soundtrack mellett Colin Farrell vendégjátéka hívatott fokozni az élvezeteket, de az általa alakított kisstílű bűnözőn kívül még vagy egy tucat színes egyéniség csetlik-botlik Dublin kissé borús ege alatt.
Itt van például John (Cillian Murphy - hamarosan az új Batman-film főgonosza), aki érett, felnőtt férfihez méltóan azt javasolja barátnőjének, hogy egy kicsit pihentessék a kapcsolatukat. Deirde (Kelly MacDonald - Trainspotting), a kérdéses barátnő érthető módon nehezményezi szerelme döntését, és sietve összeáll egy nálánál jóval idősebb férfival. Oscar, John legjobb haverja sem kimondottan a talpraesettségéről híres: neki nemhogy magánéleti problémája, de magánélete sincsen. Az alulteljesítők és túlkompenzálók sorába tartozik Jerry (Colm Meaney), a zsaru is, aki úgy járkál fel-alá Dublin utcáin, mintha legalábbis Piszkos Harry-nek képzelné magát. Ezzel persze még messze nem értünk a sor végére, de az már ennyiből is kitűnik, hogy válogatottan szedett-vedett társasággal van dolgunk: csupa jobb sorsra érdemes balfácánnal, akik közül néhányuknak azért kinéz a happy-end.
A boldog dublini végkifejletthez persze nem születésnapi zsúrokon, ötórai teákon és klubdélutánokon átvezet az út. John Crowley, a Kényszerszünet elsőfilmes rendezője nem elégszik meg a szórakoztató, nagyvárosi körsétával: ő bizony a nagybetűs valóságot, az utca embereit is lencsevégre szerette volna kapni, ami egy olyan filmben, amely helyenként kísértetiesen hasonlít egy hosszúra nyúlt popvideóra, meredek vállalkozásnak tekinthető.
