Gondolom, mindenkinek megvan az a helyzet, mikor a kedves ismerős egzotikus utazásáról hazatérve fényképes élménybeszámolót tart. Az első néhány tucat képnél még tátjuk a szánkat, hogy hú meg há, a következő etapnál már alábbhagyott lelkesedéssel bólogatunk, a pár századik kép után pedig magunkban visszaküldjünk barátunkat arra a melegebb éghajlatra, ahonnan éppen érkezett… Hát a Transformers 3. utolsó órájában így voltam valahogy én is Michael Bay-jel.
Mert bizony a Transformers immáron trilógiává dagadt sorozata a vége felé haladva egyre inkább unalmasnak, közhelyesnek, dagályosnak, ésatöbbinek, ésatöbbinek tűnt a számomra. A lassacskán dagadó mellű amerikai hazafiakká váló Autobotok a lengedező csillagos-sávos lobogó alatt mentik meg a Földet a gonosz Álcák ellen, akik bizony éppen az emberiség rabszolgasorsba döntésén fáradoznak. Szerencsére az amúgy időnként kissé felkészületlen amerikai vezetés segítségére rohan ismét Sam Witwicky (Shia LaBeouf), akinek ezúttal nemcsak a bolygó, de a nagy Ő életéért (Rosie Huntington-Whiteley) is főhet a feje. Nincs persze egyedül a harcban, egy kisebb sztárcsapat található a csata mindkét oldalán. Visszatér John Torturro, aki most is üdítő színfoltként mókázza végig a filmet. Sajnos a humor, ami egyébként a sorozat sajátja, most sokkal kevésbé van jelen, mint elődeiben: a John Malkovich által életre keltett karakter, Sam főnöke sajnos erősen kiaknázatlan marad, így a film első felében hozott poénjait az események előrehaladtával már nem élvezhettük. A gonosz csapatát ezúttal Hugo Weaving (Megatron eredeti hangja) mellett a Star Trek Spockjaként híressé lett Leonard Nimoy (Sentinel Prime eredeti hangja) erősítette, a magyar mozilátogatók azonban csak Patrick Dempsey-vel találkozhatnak, aki a sok nyálas jófiú szerep után tökéletesen hiteles az opportunista mogul bőrében. A szereplőkkel nincs is semmi baj, mindenki hozza a neki megírt formát – a gond csak az, hogy ez a forma gyakran egysíkú. Hogy csak egy példát emeljek ki: a jócsaj szerepében Megan Foxot váltó Rosie Huntington-Whiteley nem több, mint egy kirakatbaba, akiről egyetlen másodpercig sem hisszük el, hogy egy Sam Witwicky féle fiú nagy lelki társa lehet. Bár egy-két utalás megágyaz a hölgy átlagon felüli intelligenciájának, de a "nemakarlakelveszíteniúgyahogyakatonapapámat" lelkizés és a magassarkúban rohangálás (ezért mondjuk járna valami elismerés, ha nem szúrnánk ki, hogy néha lapos az a magassarkú…) mégis inkább a fenti állítást támasztja alá. 154 percnyi játékidőbe talán belefért volna ennél tisztességesebb karakterábrázolás is. 154 percnyi játékidőbe talán belefért volna ennél tisztességesebb történetvezetés is. Nem egyszer fordult elő, hogy a szereplők összevissza elkóricálnak, és totál érthetetlen dolgokat csináltak (Miért cipeli magával Patrick Dempsey a Szöszit, amikor már nincs rá tovább szüksége? Hogy kerül a csajszi Megatron közelébe, hogy aztán előadjon neki egy teljesen abszurd bujtogató szöveget?)
Mégis akkor mivel sikerült kitölteni azt a bizonyos 154 percet, amit szerencsétlen mozinéző a székében volt kénytelen tölteni? Megaszuper látvánnyal. Mert arra bizony nem lehet panasz. Fantasztikus technikai megoldások, csodálatosan komponált látványképek, sokszor – sajnos – szinte követhetetlen akciók. A film látványtervezőknek kötelező, a többiek azonban attól tartok, be fognak sokalni Michael Bay képes élménybeszámolójától – jó sztori és izgalmas szereplők nélkül nehéz fenntartani a figyelmet csak színes képekkel...
