Az ötlet, hogy Bartók egyfelvonásos operáját egy este kétféle felfogásban állítsák színre, már 1979-ben megfogalmazódott Fischer Ádám karmester fejében.
Most, harminc év múltán adódott a lehetőség: a 125 éves Operaház nem is ünnepelhetne méltóbb módon, mint hogy a magyar operatörténet legjelentősebb alkotását bemutatja valamilyen különleges formában. Ám a feladat rendkívül nehéz. Bartók zenéje annyira gazdag és magával ragadó, hogy szinte minden színpadi leképezés-értelmezés csak lefelé húzza a szédületes magasságból. Az új, dupla Kékszakállú-rendezés izgalmas és elgondolkodtató, valami azonban mégis hiányzik belőle. Talán éppen az az ellenállhatatlan őserő, ami a bartóki zene sajátja. Vannak viszont remek ötletei és pillanatai.
Fischer, illetve a rendező, Hartmut Schörghofer nem próbálja meg tökéletesen megfejteni a lélekdrámát, és ez jó, hiszen nem is lehet. Két szerelem-, férfinő kapcsolat-értelmezést választ a sok közül. "Az eredeti terv, hogy a két előadás férfi-, illetve női szemszögből mutatná be a darabot, kivitelezhetetlen, a válaszok nem feketék vagy fehérek, sok igazság van" - fogalmaz a karmester. "Két történetet mesélünk el, mindkettő mélyen erotikus és rejtélyes. Hasonlóság és különbözőség játéka. Nem működik egymás nélkül, végül egyetlen egészet alkot" - teszi hozzá a rendező.
Schörghofer, ahogy láthattuk a Művészetek Palotája Wagner-produkcióiban, a Ringben, itt is vetített képekkel játszik. A műfaj így szinte "több mint opera": egyszerre hat zene, színpad és mozgókép. Mindkét részben hatalmas, osztott tükörtáblák forognak a színpadon, melyek egyben a Kékszakállú sötét várának ajtóit is jelképezik. A látványt végig a fények, színek, a tükörjáték, a szereplők alakjának-arcainak megsokszorosítása határozza meg. Hatásos például a vérző vár ábrázolása, a kínzókamrának, a könnyek tavának, a herceg birodalmának vagy a Kékszakállú "asszonygyűjteményének" a megjelenítése.
Két felfogás - két különböző Kékszakállú és Judit. Az első részben Kékszakállú rideg és magabiztos, kegyetlen és titokzatos, fekete öltönye egy maffiózóra emlékeztet, akinek semmi sem drága. Judit pedig félénk, törékeny és tiszta, aki a szerelemért mindent feláldoz, és érzi, hogy a beteljesülés boldogtalansághoz vezet. A második "felvonás" hercege bizonytalan, mintha lelkiismeret-furdalás gyötörné. Éppen amikor a boldogságtól kitárulkozik, nevetségessé válik. Judit pedig igazi carmeni jelenség, vad és erotikus, mindent elér, amit akar.
Az operazenekar kiválóan játszott, de a legnehezebb feladat a két énekesre, Vizin Viktóriára és Szabó Bálintra hárult. A vetített képek miatt, amelyeken gyakran magukat a szereplőket látjuk, nincs második szereposztás; ha baj van, nincs, aki beugorhatna, ezt nekik kell végigcsinálniuk. Úgy vannak örökre "bezárva" ebbe a két előadásba, mint Kékszakállú asszonyai a herceg várába. Az erdélyi születésű Szabó Bálint - a frankfurti operaház tagja - némi csalódást okozott, a hírét nem igazolta. Hangja nem volt elég átütő erejű, bár lehet, hogy csak rossz napot fogott ki. Ez nyilván döntő módon hozzájárult az előadás utáni hiányérzetünkhöz. Vizin Viktóriát viszont csak dicséret illeti, nem véletlenül énekelt már a Metropolitanben is. Mezzoszopránja szép és érzékeny, tökéletesen azonosult mindkét Judittal. Ha kellett, félénk volt, ha kellett, a vágy megtestesítője.
Judit és Kékszakállú a boldogságot keresi: "Létrejön-e a találkozás?" - teszi fel a kérdést Schörghofer. - És egyszeri a történet? Vagy az életben mindig ugyanez a történet tér vissza újra és újra?"
