Kétszer ugyanabba a folyóba

Mia Hansen-Love harmadik munkája személyesebb, mint az ismert producer halálát feldolgozó Gyermekeim apja című előző filmje, ám legnagyobb sajnálatunkra a szerelmi történethez meddő dramaturgia párosult.

A 19 éves Sullivan (Sebastian Urzendowsky) és a 15 éves Camille (Lola Créton) látszólag gondtalan szerelemmel izzanak egymás iránt. Camille alighanem már-már kissé mániákusan, de kétségkívül ártatlanul és őszintén. Sullivan azonban egyetemi évei előtt dél-amerikai kalandot tervez, amire érthető ugyan, hogy nem viheti kedvesét, de az is biztos, hogy ez valójában csak az ifjú leányzót viseli meg kellőképp. A fiú egy ideig még varázslatos levelekkel láncolja le az otthon maradt leányt, akit a néma és gyáva szakítás darabjaira roppant. A kvázi öngyilkosság és a kvázi újjászületés után, Camille éli tovább életét. Évekkel később már ő is egyetemre jár, ahol talán az első nagy csalódás miatt, egy kissé szokatlan partnert választ. Az idősödő, elvált Lorenz (Magne-Håvard Brekke) személyében nemcsak a tanárát, hanem a szerelmét, sőt leendő gyermekei apját is felfedezni véli. Sullivan azonban időközben hazalátogat, és a baráti találkából csakhamar múltidéző légyott válik.

Életünk során mindannyian nagy tetteket akarunk véghezvinni. Sikereket elérni az életben, eredményeket, emlékeket akarunk gyűjteni. De ha nincs kivel megosztani gondolatainkat és érzéseinket, a régmúlt élményei halványodó fényképekhez kezdenek hasonlítani, és idővel elvesznek belőlük az életet adó történetek. A férfiak, főleg fiatalon valamivel jobban értékelik az eredményeket és kevéssé a velük járó érzelmeket. A nőket ezzel szemben gyakran az érzéseik irányítják, és képesek mindent alárendelni egy barát, egy családtag, vagy egy szerelem kimondatlan elvárásainak. Az első szerelemnek legtöbbször az ilyen férfiak miatt lesz vége, és az ilyen nők halnak bele – néha csak képletesen. A férfinek gyakran meg kell tanulnia a szerelem fontosságát, és ehhez összetört szíveken keresztül vezet az útja. A nő érzi ezt az életadó perctől fogva.

Hansen-Love filmje jól ismert történetet tárgyal, de mindig hatásos és kifejező dráma rejlik benne. Sokunk fejében találnánk hellyel-közzel azonos emlékképeket, ami még jobban erősíti az átélés lehetőségét. Mégis a film távol marad a befogadótól. Érezni, hogy őszinte és személyes vallomás, de az eszköztelen képek és az ehhez ugyan simuló, de hatástalan, szürke színészi játék drámaiatlanná, sőt eseménytelenné teszi a történetet. Persze a bonyodalom alapvetően egy női karakter körül és vele együtt a női lélek útvesztőiben zajlik. A film alatti kétkedő nyugtalanságom, talán genetikailag kódolt tulajdonság, mégis számtalan nő, sőt női probléma hatott már rám elementáris erővel a filmszínházak soraiban ülve anélkül, hogy nemi identitásom egy pillanatra is kérdésessé vált volna. Sok szép közeli és félközeli képet kapunk, de érzelemmentesek és egysíkúak, ami valahogy nem passzol a romantikus sztorihoz.

A vélhetően szándékos, ám ez esetben hibás rendezői mértéktartás, sablonossá és unalmassá teszi az alkotást, amitől gondolatban a néző sokkal inkább valahol Brazíliában szürcsölgeti a kókuszlevet Sullivannel, és a legkevésbé éli át a Camille lelkében dúló kaotikus érzelmeket.