Íme, újabb bizonyíték arra, hogy a mai korunk germán Ed Woodja - értsd: pancser rendezője -, Uwe Boll valamit tudhat. Filmet forgatni nem.
Valószínűleg zseniális rábeszélőképességgel bír, hogy ennyi népszerű színészt és celebritást meggyőzött, hogy működjön közre az össznépi égésben, de ezzel a tudással nem filmrendezőnek kellett volna állnia, hanem porszívóügynöknek. Boll nézhetetlen B-kategóriás filmeket készít - holott az ilyen filmek létének egyetlen oka és létjoga, hogy megnézik az emberek -, amikben mainstream sztárok szerepelnek (például: Jürgen Prochnow, Christian Slater vagy az Oscar-díjas Ben Kingsley, khm, izé?). Kínos és bárgyú "videojáték-trilógiáját" - amikor is filmjeit egy-egy PC kedvence alapján forgatta (Holtak háza, Egyedül a sötétben, BloodRayne) - követően sem zavarták el a producerek üveggyöngyöt fűzni vagy disznót tenyészteni. (Az újságírók igen, de ez más kérdés.) Mi több: elkészülhetett A király nevében című opusa, megint csak egy videojáték alapján (Dungeon Siege), amiben az egy celluloid-kockára eső ismert (hollywood-i) arc meghaladja az összes korábbi Boll-szkeccst együttvéve. Egyebek tekintetében nem, a rendező ezúttal is silány forgatókönyvből dolgozott (amit ő nagyszerűnek értékelt) és innen-onnan összehordott (lopott) motívumokból próbált meg építkezni.
A "bosszúsrófra" járó sztori szerint a félig mesebeli királyság egyszerű alattvalójának (Jason Statham) a faluját lerohanják az orkokra kísértetiesen emlékeztető bestiális krugok, akik a fiát meggyilkolják, a feleségét (Claire Forlani) meg jól elhurcolják. A nép jámbor fia a király (Burt Reynolds) és a sötét szándékú varázsló, Gallian lovag (Ray Liotta) párharcába csöppen. Hogy móresre tanítsa a galádokat, kitanulja a mórest (mestere: Ron Perlman, aki itt Norick) és egy csomóan segítik (John Rhys-Davies, Leelee Sobieski, Brian J. White, Kristanna Loken), személyes harca így az ország (Ehb királyság), sőt a világ jövendőjét eldöntő küzdelemmé terebélyesedik. Ugyebár: jók kontra rosszak?
Boll műfaji katyvasza ostoba, fantáziátlan és követhetetlen. A bárgyú dialógusok elmakogása közben a neves szereplők úgy tesznek, mintha jelen lennének - de nem. Alibiből megcsinálják a jeleneteket (hogy aztán mehessenek a kasszához). A kendőzetlenül A Gyűrűk Urára hajazó A király nevében képi világa készteti egyedül arra a nézőt, hogy ne rántson zsebkést a popcornja alól és ne essen neki szétszaggatni a gyöngyvásznat. Aki hajlandó két óráig egy olyan mozgóképet bámulni, amit A Gyűrűk Ura kimaradt jeleneteiből vágtak össze, nem fog csalódni. A többi meg hörög.
