Vannak jó filmek és rossz filmek, vannak nagyon jók, felkavarók, rejtélyesek, és vannak kifejezetten gyengék, boszszantóan laposak. És vannak csapnivaló filmek. Az Orlandóval elhíresült Sally Potter csapnivaló filmet rendezett. Olyat, amibe belefájdul az ember feje, zsongani kezd a sok felszínes szépelgéstől és hamis érzelmeskedéstől, és legszívesebben menekülőre fogná, de marad a helyén, reménykedik a mozi jótékony isteneiben, hogy egyszercsak fordulatot vesz a film, és értelmet nyer a sok álságos jelenet, de a csoda nem jön el. Sally Potter filmje úgy éri el a végét, hogy gyakorlatilag egyetlen olyan perce sincs, amelyik ne kongana az üres közhelyektől és a súlyosnak vélt általánosságoktól. Ilyenkor nincs mese: az ember hüledezik, vár, titkos rendezői-forgatókönyvírói tervek után kutat, majd feladja. Beleveti magát a kaján ellenszenv felcsapó hullámaiba és közben kínjában röhög. Valójában érthetetlen, hogy miként eshet meg ilyesmi. Egy meglehetősen drága film, gondos előkészítés, számtalanszor újraírt forgatókönyv, szakértők és éles szemű producerek - a történet azonban mégis átbújik a kerítés alatt, és miközben a produkció rutinosan, ipari profeszszionalizmussal legyártódik, az elvadult sztori tobzódik a döbbenetes felületességben és történelmi egyszerűsítésekben.
Sally Potter a Síró emberben nagyot akar mondani a történelemről, a vergődő emberekről és az erős lélekről, de még csak nem is nagyon állít semmi érdemlegeset. Hősnője Oroszországból a zsidóüldözés elől gyerekként, egyedül menekül apja után Amerikába, de Angliába érkezik meg. Tehetséges énekhangjának köszönhetően Párizsba kerül operaházi kóristának, ahol megismerkedik egy tüzes tekintetű cigányfiúval, de szerelmük hajnalán tovább kell menekülnie. Így jut végül Amerikába, és találja meg halálos ágyán apját, aki időközben sikeres hollywoodi producer lett. Kettejük könynyeivel ér véget a film, meglehetős zavarban hagyva kitartó nézőit. Sally Potter egy jelenet/két-három hónapos sebességgel száguld végig a huszadik század meghatározó évein, és eközben körülbelül olyan mély megállapításokat tesz, hogy az élet tragikus, hogy a fasizmus kegyetlen, az igazság győz, a szerelem pedig tiszta és őszinte. Furcsa látni egy ilyen általánosságokba záródó filmet. A kristálytisztának szánt, végérvényes tételek olyan hamisnak és erőszakoltnak tűnnek, hogy az ember már azt sem tudja hányadán áll saját erősnek gondolt erkölcsi rendszerében. Az ilyen kíméletlenül elbutított igazságok elől menekül, bár pontosan tudja, hogy a dolgok közelébe visznek. Csakhogy Sally Potter elvakult és mániákus igyekezetében összemaszatol és fellazít mindent, és az ember legszívesebben durván a szemébe vágná, hogy asszonyom ez így hazugság. Az élet víg és édes, a történelem ártatlan, mint a ma született bárány, a szerelem meg csalárd és tisztátalan, és tessék már egy kicsit bonyolultabb forgatókönyvet írni a sok jobb sorsra érdemes sztárnak. És legyen kedves ne kiröhögtetni Christina Riccit, akinek más dolga sincs csak bociszemekkel nézni, és Johnny Deppről is tessék szíves leszedni a komikus cigányfiú maszkot, a finom és rejtélyes Cate Blanchettet meg hagyja futni, hadd menjen egy méltóbb produkcióba. Egyáltalán, meghatottságtól ömlő könnyei között legyen szíves mondani is nekünk valamit. Előre is köszönjük.
