Potiche: díszes váza, kínai vagy japán eredetű. Jelölhet olyan férfit vagy nőt is, akinek egyetlen funkciója a dekorativitás. Erőtlen, hatalom nélküli.
Pastiche: Egymástól eltérő stílusrétegek, elemek keveredése, irányzatok jellegzetességeinek összeragasztása, parodisztikus céllal.
A fenti két fogalom François Ozon Született feleség (eredetileg: Potiche) című filmjének esszenciáját adja.
Ozon rendezői palettájának legszembetűnőbb tulajdonsága a széles színskála: a hideg, lecsupaszított melodrámától a harsány retro-musicalig, az eldugott artmoziktól a kasszasikerig terjed. A Született feleséget két alapszínből keverte ki: a hetvenes évek tévéfilmjeinek retro-giccséből és egy harmincas évekbeli népszerű boulevard-színházi bohózatból. A hozzá kapcsolódó anekdota szerint a tavalyi Velencei Filmfesztivál – ahol Arany Oroszlánra jelölték – vetítésén a közönség soraiban helyet foglaló francia nézők minden egyes alkalommal felállva tapsoltak, amikor a főszerepet alakító Catherine Deneuve-öt és Gérard Depardieu-t együtt látták a vásznon. A Született feleség olyan posztmodern mozi, ami a hozzá kapcsolódó kulturális utalások és kontextus figyelembevételével értékelhető igazán, és talán éppen egy ilyen utalás késztette ovációra a francia nézőket is.
A film egy 1980-as boulevard színpadi művet (Pierre Barillet és Jean-Pierre Grédy munkája) adaptál, amely sajátosan francia háttérrel rendelkezik. A 18. század óta létező boulevard-színházi kultúra a mai napig kettős megítélésű: miközben a magas kultúra köreiben szokás lenézően elutasítani, gyakori forrása a nem tömegfogyasztásra szánt műveknek. A harmincas években a francia filmek egyharmada boulevard-darabokat adaptált, a mozgókép és a zenés bohózat virágzó kapcsolatát még a francia újhullám sem törhette meg, és a mai napig olyan rendezők ápolják ezt a viszonyt, mint Alain Resnais (Nem kell a csók, 2003), és olyan veterán sztárok lépnek boulevard-színpadra, mint Alain Delon.
A történet szerint Suzanne Pujol (Deneuve) a hetvenes évekbeli vidéki kirakatfeleségek bárgyú hétköznapjait tengeti zsarnokoskodó férje, Robert mellett, aki egy esernyőgyárat, a Pujolok családi örökségét vezeti. Egy váratlan fordulat következtében a nő a gyár vezetője lesz, és kézbe veszi a család irányítását is, végül politikai karrierbe fog és indul a helyi választásokon Babin képviselő (Depardieu) ellen, akivel házassága kezdetén rövid kalandja volt. Az eredeti műben nem szerepel Suzanne politikai pályafutása, a választási csatározás szatírájával Ozon toldotta meg a történetet, párhuzamot sejtetve a Nicolas Sarkozy és Ségolène Royal nevével fémjelezett 2007-es francia elnökválasztással.
A nyitójelenetben Suzanne csavarókkal a fején, vörös melegítőben ír verset a környékbeli erdő őzeinek és mókusainak bájáról. A fináléban választási beszédét („Mindannyian a gyermekeim vagytok”) egy dal eléneklésével zárja, melynek refrénje szerint „az élet szép”. A két végpont között ugyan erőre kap és önállósodik, ám ugyanaz a szándékoltan együgyű karakter áll az emancipációs létra mindkét végén. Levonhatjuk tehát a következtetést: a női erő nem az intellektusból táplálkozik. A női egyenjogúság mellett a film egyik központi motívuma a férfi e feletti szorongása. Ennek megfelelően egy korabeli, nőknek szóló magazinműsor, az Aujourd’hui Madame villan fel, ahol férfiak mondják el véleményüket „a dolgozó nőkről”. Suzanne kényszerpihenőn lévő férje aggodalommal nézi a délutáni adást, miközben felesége helyette dolgozik a gyárban. A film egyik gyengéje, hogy a politikai áthallásokon túl olyan, mára szenzációértéküket vesztett problémák tárgyalásával erőltet párhuzamot a hetvenes és a kétezres évek között, mint amilyen a női emancipáció, a homoszexualitás (Ozon egyik alaptémája), a válás, vagy az abortusz.
Ugyanakkor ikonográfiájának nosztalgikus bája némileg feledteti a tematika túlhordottságát. Nem kell franciának lenni, hogy lefegyverezzen Deneuve nőiessége és színészi hitelessége, Ozonról pedig jól tudjuk, hogy biztos kézzel vezeti színésznőit a szikár, életerős, érzelmes nőalakok megformálásakor (Charlotte Rampling a Homok alattban és az Uszodában, Valeria Bruni Tedeschi az 5×2-ben és az Utolsó napjaimban, vagy éppen Deneuve a 8 nőben). Van a színészválasztásban némi hozzáadott érték is, és nem csak azért, mert a Deneuve-Depardieu párosról mindenkinek eszébe jut az Az utolsó metró, vagy mert a színes esernyők közt forgolódó színésznő óhatatlanul egy másik nosztalgiafilmet, a Cherbourgi esernyőket idéz meg. Hanem azért, mert fénykorukba, a hetvenes évekbe röpíti őket vissza, a film legragyogóbb pillanataiban pedig saját legendájuk paródiáját nyújtják.
A film egyszerre hívja be Todd Haynes és Jacques Demy nevét, a Dallast, A nap szépét és a Szombat esti lázt, a legkülönfélébb műfajokat a politikai szatírától a softpornóig (a Suzanne és Babin románcát megidéző flashbackben). Nosztalgikus, bizarr és kacagtató elemek kerülnek a pastiche olvasztótégelyébe. A Született feleséget értelmetlen pusztán a cselekmény, a karakterábrázolás és a benne megfogalmazott ideológiák felől megközelíteni, ugyanakkor felfejthetjük akárhány rétegét és utalását, nem jutunk közelebb semmiféle megfejtéshez. Az irónia, a cinkos kikacsintások és a pontosan elhelyezett műfajparódia mögött észrevehetetlenül ott tátong az eredeti bohózat sekélyessége. Kirakatfeleség, kirakatfilm.
