Úgy szerettem volna egyszer már valami jó filmet látni: mozi sok van, film egyre kevesebb. Ezért is csábultam be A kárbecslő című kanadai filmre. Rendezője (Atom Egoyan) zsenifióka hírében áll, Wim Wenders ajánlotta valamikor a jónép figyelmébe (a díjat, amelyet kapott, nyilvánosan Egoyannak adta), az Exotica pedig érdekes volt. Ez a mostani kísérlete nem győzött meg. A szándék nemes, az eredmény olyan "műűűvészfilm", ahogy ezt a filmtípust szokták emlegetni. (Gúnyosan, persze.)
A főszereplő (Elias Koteas) tűzesetek nyomában jár, egy biztosítási társaság megbízásából ő méri fel a kárt, és ő szerzi meg a dohányt a károsultaknak. De nemcsak a pénzt szerzi, nála mindent lehet kapni, vigaszt, pótlakást, több láda közhelyet, sőt szerelmet is, ha a kuncsaft igényli. Felesége pornófilmek cenzúrahivatalában teszi magát - a cég pompás filmhelyszín: valami kafkai őrület -, ő húzogatja ki a szemérmetlenségeket a primitív lihegősdikből. (Közben titokban videóra veszi a jobb jeleneteket...)
Hogy legyen mit összerakni ebben a puzzle-játékban, kellett még egy másik páros is: egy milliomos rémes feleséggel. Nekik az a mániájuk, hogy filmet csináljanak önmagukról. De hogy ne legyen olyan közhelyszerű, amilyenek ők maguk, anyu mindig kitalál valami vadítót: egy hajléktalannal simogattatja magát, vagy besmárol egy focicsapatnak, vagy az asztalon táncol az esti társaságnak. A férj
(Maury Chaykin) legalább talányos - dagadt, diszkréten gusztustalan, és elbűvölően stupid -, szóval van benne fantázia. Kibérli a biztosítási ügynök házát, ott fognak forgatni. Azok meg addig átköltöznek egy motelbe. (Mind a kettő csicsás, valójában lerobbant ambiance, amitől az embernek szép lassan hányingere támad, de úgy látszik, ma ez is kell a művészfilmhez...)
Közben a kárbecslő vigasztalja az áldozatokat. Amikor éppen egy meleg fiút ápol, látjuk, hogy a kép hátterében családja taxit fog és elszelel. Elegük volt a férjből, aki mindenkihez jó akar lenni, otthon viszont csak a cég által előírt közhelyekben tud beszélni.
Egyébként ez a megoldás - ahogy a háttérben lelép a család - Egoyan ironikus stílusnévjegye: nála egy-egy képben több esemény is zajlik, és nem mindig az a fontos, ami az előtérben látszik. Ezzel a fogással a tévén dresszírozott szemet provokálja: lassan elfelejtünk látni, úgy értem, egy-egy bonyolultabb,
többemeletes szituációt nem is vagyunk képesek felismerni. A tévé leszoktatja a szemünket...
Nos, a dagadt milliomos nem is annyira filmet akar forgatni, mint amennyire elege van az életből. Miután felesége minden apró kacatját begyűjtötte az "eredeti helyszínre", az egészet benzinbe tunkolja. Gyufával a kezében még megkérdezi a kárbecslőtől, nem akar-e ő is benne lenni ebben a csodás slusszpoénban - dagikám feltehetően odaég a házban -, de az inkább kirohan, hogy legyen mit kárbecsülnie.
Közhelyemberek, alig felismerhető hazugságok, piti kalandok világa ez a film. A civilizáció pereme. Már a helyszínek is ilyenek. A házat, amelyben élnek, egy lakótelep első darabjának szánták, azután a tulaj tönkrement, és a kietlen pusztaságban csak az óriásposzterek maradtak - meg a sirályok. A lelkekben is ilyen pusztaság honol - mondja a film közhelyszimbolikája.
Bocs, úgy látom, pikírtebb vagyok a kelleténél: Egoyan pesszimista rendező, s miért is volna neki oka happy endet varázsolni rémes története végére? Különben pedig nemcsak ezek az emberek ilyen randák, ezt a mai életet már rég nem Tizian festi nekünk.
Csak hát a film, amit szerettem volna látni - ezúttal is elmaradt.
