A mexikói születésű Alejandro González Iñárritu 2000 és 2006 között készült, trilógiának is titulált első három nagyjátékfilmjével zajos sikert aratott, divatot teremtett, mondhatni meghódította a világot. Iñárritu az új évezred kezdetén látványosan kivirágzó mexikói újhullám egyik vezéralakjaként indult, majd merész lépésekkel nyitott a globális érdeklődésre számot tartó, földrészeket összekötő filmezés felé, miközben jellegzetes, értékütköztetéseken alapuló szerzői fogalmazásmódjával fokozatosan jutott el a kulturális különbségek feltérképezésétől az ezek mögött felsejlő egyetemes azonosság- és felelősségtudat kimondásáig. A Bábellel a szálak végleg összeértek, a kör bezárult, így a felfedezőútnak szükségszerűen egy radikális irányváltással kellett (volna) folytatódnia. Az állandó forgatókönyvírójától megvált szerző azonban Biutiful című negyedik egészestés mozijában csak első ránézésre szakít a már bevált stratégiával, az eredmény – túl azon, hogy nagyon tudatosan szerkesztett, érzékeny alkotás – ebből a szempontból csupán félmegoldás.
Iñárritu első három filmjének sikere és elismertsége egyrészt annak köszönhető, hogy okos aránytartással keveredik bennük az emberi természetet vizsgáló letisztult dráma és a több szálon futó történetből adódó halmozás, így a filmekben felsorakoztatott – önmagukban is az élet határait kutató, annak kereteit feszegető szituációkból építkező – történetszálak grandiózus egésszé összeállva sem válnak terjengőssé vagy túlzóvá. Másrészt pedig a társadalmi rétegeket (a Korcs szerelmek hajléktalan bérgyilkosa és az őt felbérlő üzletember), világképeket (a vallási csoport tagja és laikus családból kikerült áldozatai a 21 grammban) és kultúrákat (a Bábel marokkói pásztorgyerekei és kiránduló amerikai turistái) ütköztető példázatok emberképe egyszerre transzcendens és hétköznapi, spirituális és profán, ezért a filmek története a sors kifürkészhetetlenségének és az emberi döntések realitásának egyaránt alárendelt. Véletlen és tudatos cselekvés, akart és akaratlan fordulatok együtt irányítják a hősök életét, akik így izgalmasan összetett helyzetekben méretnek meg, és ez a nézőt érzelmileg és józan ítélőképességét megcélozva is mozgósítja.
"Szinte betegesen izgat mindaz, amit nem értek. Lázba hoznak a kihívások, az ismeretlen kultúrák, minden, amit nem látok át igazán." – Iñárritu valódi felfedezőként kívánja végigkalauzolni nézőjét filmjein, legsikerültebb munkái pedig éppen azzal tűnnek ki, hogy a drámai hatás megteremtésén túl a felfedezés izgalmát is képesek átragasztani a nézőre. Az idegen népek és eltérő közegek feltárásán alapuló filmkészítői stratégia az érzelmi hatáskeltés mellett az ok-okozati (21 gramm, Bábel) vagy az egy pontban csúcsosodó (Korcs szerelmek) összefüggésekre való ráismerés élményét is megcélozza Iñárritu műveiben, és ennek fényében a Biutifulra mint kevésbé merész vállalásra tekinthetünk. Utólag úgy tűnik, mintha a korábbi filmek fent taglalt komplexitása és aránytartása a forgatókönyvíró logikai és a rendező empatikus képességének találkozásából adódott volna. Mert míg Arriaga Iñárritu nélkül készített filmjeiben rendre képtelen kellő érzelmi mélységet kölcsönözni rafinált történeteinek, akár más kezébe adja a forgatókönyvét (lásd a szerelmi háromszög-sztori töredezettségét egy skizofrén hős felléptetésével megcsavaró El búfalo de la noche-t), akár maga ül a direktori székbe (mint az időszervezésében szokatlan The Burning Plain esetében), addig a saját szkriptből dolgozó Iñárritu a pontos és részleteiben is motivált elbeszélést áldozza fel egy sokkal líraibb fogalmazás érdekében.
A lineáris elbeszélést választó, de a többszálas szerkezetet a barcelonai bevándorlók változatos közegével felidéző, tehát lényegében újra a multikulturalitásban rejlő feszültségre alapozó Biutifulban fellelhető az Iñárritu-eszköztár nagy része, ugyanakkor sérül az eddigi mértéktartás és arányosság. A film tovább halad a megkezdett úton, és a végletekig viszi a kettős karakterábrázolást, hiszen főhőse egyszerre kerül egy orvosilag meghatározott helyzetbe (a diagnózis és a pontos várható élettartam rideg tényei határolják be Uxbal minden lépését) és egy spirituális erőtérbe (lelki útja túlmutat a film hétköznapi közegén). Így az ábrázolt nyomor és kiszolgáltatottság a felszabadító szellemléttel kerül szembe, de ez utóbbi olyannyira nem tolakodó, hogy Uxbal romló egészségi állapota miatt érzékenységét betudhatjuk akár lázálmoknak is (nem derül ki, hogy a halott kisfiú valóban az ágylábhoz rejtette-e apja karóráját).
Iñárritu filmjeinek most is tetten érhető demokratizmusa mellett a Biutiful hatványozottan középpontos szerkesztésű, ami a koncentráltabb forma ellenére is néhol bizonytalanságokat szül. Uxbal, akár mint rendezői alteregó, összefogja a kultúrákat, szárnya alá veszi a rászoruló kisebbségeket, de végső soron saját célja, nyugodt távozása érdekében keres munkát a kínaiaknak és fogadja be a szenegáli kismamát. A főhősben koncentrálódó bipoláris értékek (a halál testi és szellemi vetülete, önmaga apaként és fiúként való felfogása stb.) lehetőséget adnak arra, hogy Uxbal útját bravúros hangnemváltások kísérjék, gesztusai egyszerre hordozzanak kettős érzelmi tartalmat és párbeszédeiben didaktikusság nélkül épüljön fel a visszatérő erkölcsi tételsor. Feleségével való meccsei a film legátgondoltabb jelenetei közé tartoznak, ezekben a felelősség és a sorsközösség, a szerző állandó témái hatalmas érzelmi amplitúdót bejárva bontakoznak ki. Ezáltal viszont az alárendelt cselekményszálak olykor esetlegesen illesztődnek a főszövegbe, a központi figura mellett jelzésértékű karakterek sorakoznak, akik jobb esetben hangulatilag többé-kevésbé rímelő problémáikkal rendeződnek a felvázolt mikrokozmoszba, máskor inkább csak megakasztják a film amúgy is gyakran háttérbe szoruló cselekményét. Uxbal bevándorló üzlettársai a férfi illegális pénzszerzése révén részei a főhős útjának, de mind a véres konfliktusba kerülő meleg kínaiak, mind a baleset áldozatává lett munkások szerepe kimerül abban, hogy a hálószoba plafonján éjjeli lepkeként gyarapítsák a főhős által a halálba vitt erkölcsi terhet. Uxbal testvére vagy őt a lakásán fogadó Bea pedig csupán reflektálatlan megtestesülései a történet földhözragadt, illetve spirituális rétegeinek. Ilyen értelemben a méltán díjazott Javier Bardem alakítása a letisztult szerkezet ellen dolgozik, és önmagában idézi elő a nézőnek szánt élmény túlnyomó részét, amitől a bevándorlás megpendített problémája olykor fölösleges díszítőelemmé válik.
A Biutiful technikai színvonala és magabiztossága imponáló, mind a képi, mind a hangi világát tekintve. Mindkét sáv az Iñárritu-univerzumot jellemző kettős értéket, a tökéletes konstruáltság miatt egyszerre realista (már-már dokumentarista) és elemelt érzetet is közvetít. A rendező első munkája óta fennálló alkotócsoportjának több tagjához is ragaszkodik. Rodrigo Prieto operatőr újra jó érzékkel hoz létre heterogén, de egységes vizualitást túl- és alulexponált képek, különböző színű fényforrások valamint a különböző tükröző, fénytörő és csillanó felületek segítségével. Gustavo Santaolalla zeneszerző pedig az atmoszférateremtő alapzajokat letisztult hangszerelésű zenével keveri, így a hang is az ellentétes pólusok jegyében szerveződik (lásd még a suttogástól az ordításig tartó beszédhang-intervallumot). A rendkívül alapos vágás (Stephen Mirrione vágó a 21 gramm óta dolgozik Iñárrituval) pedig koherens műalkotássá egyesíti a széttartó megoldásokban tobzódó anyagot, miközben hangulatfestő montázsokkal és hosszabb snittekkel egyaránt dolgozik.
A Halál-trilógiának is nevezett Iñárritu-filmekben magával az elmúlással mint baleset (a gázolás a 21 grammban), ártó szándék (a Korcs szerelmek bérgyilkos-szála) vagy átgondolatlan cselekedet (a Bábelben lövöldöző pásztorfiúk) következményével szembesülünk. Emiatt ezekhez képest a Biutiful valóban fordulatot is jelenthet mivel a halál ebben az esetben egy többé-kevésbé állandóan jelen lévő állapotként tételeződik, és nyugodt, már-már vágyott túlvilág rendelődik hozzá (ezzel a hollywoodi, feloldásra hajlamos tendenciákhoz közelít). A szerző legújabb filmjében nem rábukkan a tragédiára, hanem keresi, megmutatja és – szentimentalizmusát előtérbe tolva – stilizált keretekbe helyezi, legyenek azok tükörképek, tovatűnő lepkék vagy megelevenedő régi fényképek.
