Megint egy modern Micimackó; egy nagyon őszinte, görbe tükör. Sok high-tech és sok érzelem. Egy karácsonyi gyermek-mozi kritikája – felnőtteknek.
A Karácsony Artúr családi történet; az elfogadásról, a büszkeségről és a sebezhetőségről szól, afféle modern Shakespeare. Nincs benne kard, és nincs benne tőr sem, hiszen a cél az ilyen eszközöknél sokkal nemesebb: illúziót (vagy igazságot) szolgál - s ahol a mindennél szorosabb bevetési idő az úr, ott -; milliós hadsereggel és tizenhárom rangfokozattal szolgálja. Persze hangsúlyosak a gyermeki álmok is, meg az örök gyermeklélek, Artúr. Nincs a világon olyan ember, aki nála jobban hinne a karácsonyban.
Kell egy hajóskapitány, aki összetartja a rénszarvasokat; aki elégedetten mosolyog egy csésze kávé fölött, vagy csak igazít egyet a sapkáján, mintha minden rendben volna. Olyan figura kell, aki tetszetős, könnyen érthető mítoszt ad nekünk. Mindenkinek, aki hisz benne. Ki lehetne valósabb embléma, mint a Télapó? Ám egyszer róla is lehull a lepel, legyen bármilyen erős a gépezet, és bármilyen szilárd a munkamorál. Nem számít hányan és mennyit dolgoznak, ha egyetlen ajándék, egyetlen gyermek kimarad. Artúr, a Télapó fia úgy gondolja, hogy akkor oda a varázslat, oda a karácsony. Ő az, aki egész évben kívánságokkal találkozik a Levelek Télapónak Részlegen. Mindent elkövet, hogy azok valóra váljanak, mert az álmok igenis valóra válthatók. Amikor kiderül, hogy a több százmillió ajándék egyike nem érkezett meg abba az üresen tátongó csizmaszárba, Artúr először összezuhan, majd nagyapjával, a Télapó előtti Télapóval fölkerekedik, hogy kézbesítse azt a bizonyos rózsaszín kétkerekűt. Steve, a következő télapóság várományosa, aki afféle parancsokként dirigál a Télapó Zászlóalj tisztjeinek, inkább statisztikákban és katonai parancsokban gondolkodik: nincs elég szíve ahhoz, hogy átérezze ennek az egy kézbesítetlen biciklinek a súlyát, pedig az nyomós. Nyomós ok arra, hogy megkopjon a Télapó-mítosz fénye, sőt, még arra is, hogy ott dőljön össze az egész, ahol van.
Ez az ötlet mintha a valóságot pedzegetné, mintha hagyná, hogy fásult fáradtságot vagy varázs-vesztettséget érzékeljünk; hogy lássuk, nem is igazán Télapó koordinál, hanem Steve; és hogy a leghipermodernebb technika is tévedhet. Ilyenkor kell a régi, hihetetlen csodákba kapaszkodva a szán elé fogni a rénszarvasokat, és "sok-négylábon", mintegy gyalogszerrel nekiindulni a küldetésnek. Így még valóban marad valami abból a poros, lerágott csontból is, ami száncsengőket és Rudolfokat emleget; sőt, azokból a nagyon emberi vonásokból is, amiket ma már csak a törtető, karrierista emberekre aggatnak pejoratív ítéletekként; holott a nagyon akarás motivációja egyszerű, és nem több annál, hogy nagyon akarjuk. A Karácsony Artúr bár tudattalanul korunk legtipikusabb karaktereit vonultatja föl - így a munkamániás, nagyon lelkes Csomagolómunkást (az Ajándékcsomagoló Zászlóalj alacsony rendfokozatú manóját); a higgadt és bölcs First Ladyt (Télanyó szerepében) és a megfáradt, de optimista konzervatív öreget is, aki nem ért a technika fenyegető vívmányaihoz (Téltata) - ; mégis arra az egyszerű és letisztult képre alapoz, hogy a Télapó a világ legimádnivalóbb karaktere, hiszen a világ összes gyermekét megajándékozza karácsonykor. És Artúrnak mindennél többet jelent az, hogy ez a Télapó az ő apukája. Ettől is lesz igazán családi, emberi, nagyszabású, érzelmes és vicces a történet, persze az egészen elképesztő animációk és ötletek mellett; na meg attól, hogy nemcsak Peter Baynham, az egyik író, de a naiv, nézőtéren ragadt álmodozó is...
Akár bevallja, akár nem, imádja az ilyet.
9,5/10 pont
