A helyzet régóta ismerős, sok tucat hatásos történetet kanyarítottak már belőle: a magányos (magára maradt) férfi, a tüskés, ámde csupaszív személyiség gyereket "örököl", s rászakad a karakterétől teljességgel idegen gondoskodás kötelezettsége. Familiáris keretek között és alkalmi kapcsolat folytán, gazdagokkal, szegényekkel, luxusmiliőben és a Balkánon egyaránt megeshet efféle dolog.
Pavel Taussig ötlete - a téma újabb variációja - nem nevezhető különösképpen eredetinek, a hely és az idő azonban sajátos színezetet kölcsönöz a mesének. Prágában vagyunk, a kelet-európai dominó eldőlése előtt. Frantisek Louka csellóművészt, egy temetői zenekar tagját névházassági ajánlattal kerítik be (a szakállas agglegény tartalmasan üres élete önmagában is intim megvilágítást érdemelne, de hát ezúttal nem ez az analízis kizárólagos tárgya). Hősünk némi anyagiak fejében orosz nőt vesz papíron feleségül. Az illető nem magányos, kimenekítette otthonról ötéves kisfiát, Kolját is. A szertartás annak rendje és módja szerint lebonyolódik. A gondok csak azután kezdődnek, hogy a hölgy az NSZK-ba távozik igazi jövendőbelijéhez, a srácot viszont - akkoriban még nem lehetett nyitott határokon át közlekedni! - otthagyja az idegen városban. Kolját Louka úrra bízzák, mint közeli hozzátartozóra.
A kezdeti tanácstalanságot követően megkezdődik az összecsiszolódás időszaka. A kicsi helyzete irgalmatlanul nehéz. Hiányzik az anyja. T betűs "apa" vigyáz rá. Hadilábon áll a cseh nyelvvel. S mindennek tetejébe gyanús szemmel méregetik, elvégre szovjet állampolgár, hiába nem felelős sem 1968-ért, sem a szocializmusért. Aztán fokozatosan oldódik a légkör a szokásait rugalmasan átrendező zenész és kis pártfogoltja hétköznapi csetlés-botlásai során. A távolság lerövidül kettejük között. Kolja eleinte Kukát játszik, ám miután meggyőződik arról, hogy Loukának bátran odaadhatja a kezét, és nyugodtan szólíthatja papának, fokozatosan feltárulkozik. Közben szép lassan szétesik a rendszer. A "fiúk" meghitt barátságának, illetve együttlétének a mama felbukkanása vet véget. Az asszony magával viszi Kolját, alkalmi nevelőjének meg maradnak a megszokott foglalatosságok a hangjegyek és a szoknyák körül...
Jan Sverák rendezése "csehes", bár humora szolidabb és érzelmessége lágyabb, mint nagy elődeié. A sztorit színező korrajz beszédes gesztusok, apró megfigyelések, gúnyos poénok mozaikjaiból áll, nem különösebben mély, de nem is bántóan felszínes. Az effektusok profi módon ki vannak centizve, az amerikai hatás letagadhatatlan, mindez azonban nem jelent szürke epigonizmust, divatok előtti behódolást. Bizonyára szigorúbban is fel lehetett volna "öltöztetni" a cselekményt, csakhogy Jan Sverák - korábbi munkáihoz hasonlóan - tömegekhez kívánt szólni. Fáradozása maradéktalan eredménnyel járt, amit a legjobb külföldi filmnek járó idei Oscar-díj bizonyít.
A Sverák család vállalkozásából az apa ugyancsak tevékenyen kivette a részét. Zdenek Sverák nemcsak a forgatókönyvet írta, a parádés főszerepet is ő alakítja. Ismerős típust jelenít meg nagy rutinnal. Andrej Halimon (Kolja) riadt tekintetét, felszabadult mosolyát szintén megőrizzük: éli az életét a vásznon, ami óvodásoknak ritkán szokott sikerülni.
Az InterCom általában amerikai slágereket forgalmaz. Többségükről kilométerekről látszik, hogy hollywoodi termék. A Kolja nemzetiségének megjelölését (cseh-brit-francia koprodukció) a reklámokon szemérmesen megtakarítják, pedig Európát emelt fővel lehetne vállalni. Annál is inkább, hiszen - tegyük a szívünkre a kezünket - nagy üzleti kockázattal aligha jár a tucatproduktumok áradatából kiemelkedő melodráma bemutatása.
