Az ünnepek közeledtével még a Hollywood termelőszövetkezetének kapuin kívül rekedt fogyasztói embertömeg is évről évre belegabalyodik az ajándékozás Kinek mit? című problémahálójába, vagy éppen a dekoráció-műsor-családi program koreográfiaspirálba. A gond évről évre csak nő, hisz az amúgy sem túl széles skálán mozgó lehetőségek száma értelemszerűen alkalomról alkalomra csökken. S így megy ez egészen, amíg meg nem öregszünk, át nem adjuk a szervezés gondjait gyermekeinknek, akik bár mindig a jelen kor igényei szerint kozmetikázzák majd, de végeredményben mégis ugyanazt játsszák el szentestéről szentestére, amit hajdanán mi magunk is.
Namármost valami ilyesmi dilemmával küzd az amerikai stb. filmgyártás is, bár megengedem, azt a társaságot kevésbé olyan karácsonyhoz közeledve egyre inkább fellángoló érzések kerítik hatalmába, mint a családokat, vagyis a szeretet, vagy mifene, inkább az elnökök képmását díszítő tenyérnyi finom papírra nyomott kövér nullák. Így vagy úgy: decemberre ki kell jönni valamilyen karácsonyi mozival, ha mikulássapkás lila rénszarvasok hullnak az égből, akkor is. S mivel ezt minden évben megeszi a nép, falra hányt borsó lenne azon agonizálni, hogy ez mennyire közhelyes.
Hisz ebben a műfajban nem igen lehet újat mondani: karácsonyfa minden évben fenyő, a hó minden télen fehér, a szeretet minden csillagszóró fényénél győzedelmeskedik. Ezért aztán nem is lehet tiszta szívvel megkövezni a gyártókat, ha szökőévnél is ritkábban kapunk olyan rendhagyó ünnep-értelmezéseket, mint volt például a Tapló télapó. Az esetek döntő többségében így marad a Kiskarácsony mindenáron-vonal, kertvárosi otthon melegével, a hangszóróból szóló Jingle Bellsszel, mellüket rázó szőke lányokkal (ez speciel nem feltétlen része a karácsonyi idillnek, de mindig jól jön egy filmben), valamint ártalmatlan perpatvarral, amelynek csak annyi a célja, hogy jól ki lehessen békülni szentestére.
Buddy Hall (Danny DeVito) az éjszaka közepén költözik be a kertvárosba cuki szőke feleségével, valamint két cuki szőke ikerlányával. A fura kis fickó mindenki számára ártalmatlan, barátságos embernek tűnik, egyedül szomszédja Finch érzi, hogy egy dörzsölt alakkal áll szemben, aki isten tudja, mire készül. Finch amúgy a lakóövezet megbecsült tagja, a Szex és New Yorkból lekoptatott feleségével (Kristin Davis), problémás tinilányával, és épphogy serdülő balfék fiával a rendes évi karácsonyi csinnadratta főszervezője, vagyis énekkar és betlehemi játékok ezerrel. Az új szomszéd azonban idén valami egész mást tervez: úgy kivilágítani ünnepi fényekkel házát, hogy az még az űrből is jól látszódjon a vonatkozó weblapokon keresztül. Finch elképedve nézi végig, ahogy a hagyományos, szolid, de legfőképpen az ő vezetése alatt álló ünnepi rendezvény menete kicsúszik keze közül, és a környéken élők egyre nagyobb számban pártolnak át Hall csilli-villi karneváljához.
Aki kezét a szívére téve meri állítani, hogy semmi, de tényleg nulla érzést vált ki belőle, amikor a karácsonyfa meleg színű díszeiben gyönyörködve mikulás-mintás bögréből gőzölgő teát szürcsöl, miközben odakint vastag hópelyhekben hull a hó, az tényleg hagyja az egészet a fenébe, felejtse el az ünnepeket, és nézzen szado-horrort szenteste, kész, passz. Mert akár bevalljuk, akár nem, az ilyesfajta übergiccs filmeknek igenis van némi-nemű létjogosultságuk az év ezen szakaszában. De soha máskor.
