A tavalyi év egyik legbizarrabb filmje a sikeres fesztiválszereplések után végre a hagyományos forgalmazási csatornákon keresztül is meghódíthatja a rafináltabb darabokra fogékony közönséget. Alex van Warmerdam filmje nem a hagyományos értelemben vett thriller, de számos műfaji elemet tartalmaz, miközben a fontosabb európai filmes iskolákhoz is ezer szállal kapcsolódik.
A veterán holland rendező könnyedén keveri az egymásnak látszólag ellentmondó hangnemeket és motívumokat, számos szimbólumot, popkulturális ikont és hivatkozási pontot bedob, nyitottá téve a művet a különböző értelmezések számára. A gazdag holland mintacsalád életébe betoppanó idegen a jóléti államok rendezett felszíne mögött feszülő ellentéteket és a nyugati civilizáció kollektív lelkiismeret-furdalását ugyanúgy megtestesíti, mint a filozófiai értelemben vizsgált Másik összetett egzisztenciális dilemmáit.
A formatervezett házban, három autóval és dadussal élő család szinte észrevétlenül kerül a látszólag misztikus képességű idegenek hatása alá, majd egy váratlan pillanatban atomjaira hullik. A szegények, hajléktalanok és bevándorlók képében érkezők azonban korántsem földöntúli lények, a démoni tulajdonságokkal végeredményben a közönség ruházza fel őket. A hatalmat csak azért tudják átvenni a házban, mert a már meglévő boldogtalanságot, az anyagi jóléttel elfedett ürességet és zavart erősítik fel. A Borgman hatásának titka, hogy az ismerős narratív formák és bevett filmnyelvi megoldások folyamatos dekonstrukciójával ügyesen kijátssza a hagyományos befogadói sémáinkat. Warmerdam viccet csinál az elhamarkodott következtetéseinkből, állandóan felülírja a várakozásainkat és a racionális magyarázataink helyett az érzéseinket veszi célba.
A hibátlan képkompozíciók, a markáns metaforák és azonnal beazonosítható referenciák a passzív befogadás biztonságos illúzióját nyújtják, ám ahogyan a filmbeli mintacsalád rendezett életét, a mi kényelmes nézői pozíciónkat is vehemensen szétzúzza a címszereplő alakjában érkező káosz. Warmerdam nem érvelni vagy vitázni szeretne, hanem érzékeltetni és éreztetni akarja a nyugati emberakkurátusan takargatott elfojtásait. A szürrealizmus és a modernizmus hagyományai ugyanúgy felbukkannak a vásznon, mint a skandináv mozik morbid humora, vagy a társadalomkritikusabb zsánerfilmek éjsötét erkölcsi dilemmái. A meghökkentő váltások, zavarba ejtő gegek és zsákutcába futó mellékszálak elidegenítik és a látottak újragondolására kényszerítik a nézőt, így szembesítve a rögzült előítéletek és kimondatlan félelmek abszurditásával.
A maga pimasz módján a Borgman igen kellemetlen igazságokkal, a politikai korrektség hézagaiban elcsíphető idegengyűlölettel, az akaratlanul is kialakuló sztereotípiákkal szembesíti a nézőt. Mivel a szokásos érvrendszerek és ismerős szólamok helyett az ösztöneinkre, a pszichénkre hat, a film kérlelhetetlenül rátapint a fejlett nyugati társadalmak mélyrétegeiben lappangó félelmekre, a gazdagság és a könnyű élet miatt érzett artikulálatlan bűntudatra. A fehér kislányt felfalja a tó mélyéről előbukkanó csúnya szörny – meséli a címszereplő a szőke gyermeknek elalvás előtt, majd a háziasszony céltalan unalmát kihasználva beköltözik a vendégházba. A semmiből előbukkanó Másik itt nem a magányból vezető kiút vagy az Én megpillantásának záloga, hanem a kényelmes status quo, a látszatokkal gondosan körbebástyázott kirakatélet szétzúzását ígéri. Warmerdam cinikusan, mégis pontosan rajzolja meg a saját erődjébe zárkózó európai polgár kórképét. Ötletesen groteszk szatírája felráz és véleményalkotásra, értelmezésre sarkall, éppen ezért üde színfoltja a kortárs kínálatnak.
