A film a Fúga nevet viselő vonósnégyes történetét követi nyomon. Az évtizedek alatt világhírűvé lett zenekar válságba kerül, amikor az idős csellista, Peter (Christopher Walken) a Parkinson-kór korai tüneteit kezdi mutatni. A betegség a művész játékára is rányomja a bélyegét, aki ezért fájó szívvel úgy dönt, a következő koncert után végleg búcsút int a közönségnek. A hír döbbenettel tölti el a zenekar tagjait, akik között az évek alatt felgyülemlett valamennyi feszültség egy pillanat alatt a felszínre tör. Robert (Philip Seymour Hoffman), a másodhegedűs szeretné kiélni ambícióit, és kipróbálni magát az elsőhegedűs szerepében. Daniel (Mark Ivanir), az elsőhegedűs erről hallani sem akar, Juliette (Catherine Keener) pedig – aki szintén a Fúga tagja és Robert felesége – kettejük között őrlődik, miközben képtelen elfogadni Peter betegségét – a búcsúkoncert időpontja pedig egyre közeledik.
A film legalább annyira összetett, mint egy komolyzenei darab kottája. Általa bepillantást nyerhetünk egy zenekar életébe, megláthatjuk, milyen kihívásokkal kell megküzdeniük, és hogy milyen fantasztikus szépségekben lehet részük, ha sikerül elhárítani az akadályokat. De emellett átélhetjük egy betegség következményeit is, annak hatását szeretteinkre és önmagunkra, és láthatjuk azt is, hogyan haladhatjuk meg önmagunkat egy ilyen tragédia által. A búcsúkoncert egy felboruló család életét is bemutatja, melyben az egymástól eltávolodó szülők és a magánytól küszködő lány is egyaránt önmagát keresi. A film kiáll az emberi kapcsolatok mellett, és azt hirdeti, hogy akkor vagyunk képesek értéket és harmóniát alkotni, ha nem egymás ellen fordulva, hanem egymás mellett állva nézünk szembe az élettel.
Yaron Zilberman mindeközben odafigyelt arra is, hogy munkája tartalmas gondolatisága ne nyomja el hangos üstdob módjára az alkotás egyéb értékeit. Ennek köszönhetően A búcsúkoncert folyamatos feszültséggel is megajándékozza a nézőket, amiben a legnagyobb szerepet a frappáns, tökéletesen szerkesztett párbeszédek játsszák – melyeket ráadásul brillírozó színészek előadásában hallhatunk. Továbbmenve, Christopher Walkennek gyakran még szavakra sincs szüksége, hiszen úgy mesél a karakter lelkéről és gondolatairól, hogy közben egyetlen hangot sem ejt ki a száján: egy beszédes pillantás, egy alig észrevehető mozdulat vagy mimika, és a néző úgy ismeri a karaktert, mintha régi jó barátja lenne. A szereplők közötti feszültséget a film visszafogott, kedves humorral ellenpontozza, amiről a mesterien komponált zenei aláfestés, illetve a helyenként mosolygós abszurdba hajló jelenetek gondoskodnak.
A búcsúkoncert című film a néző gondolatainak és érzelemvilágának egyaránt muzsikál, és ugyanolyan katartikus élményt nyújt, mint végighallgatni egy kvartett játékát. Elegánsan komponált műalkotás, ami szerethető gondolatokkal és kellemes érzésekkel enged minket utunkra – már ha képesek vagyunk felkelni utána a moziszékből.
Pontszám: 10/10
