Koltai Lajos első hollywoodi filmjének, az Estének a nyitó jelenetenél eldőlt minden: fehér ruhás nő egészen fura pózban fekszik egy vitorlásban, karját belelógatva az óceánba, miközben minden eddiginél véres-narancssárgábban megy le a nap. A halál, ahogy azt Hollywoodban elképzelik.
A Sorstalansággal sikerült a holokausztot olyan szépségessé tenni a pánsípozással, a kontúros felhőkkel és a fájdalmas tekintetű gyermekkel együtt, hogy a Kertész Imre által sokat bírált Schindler listája realista alkotásnak tűnik mellette. Az Estében mindez folytatódik: nagyon zöld a fű, kék az ég, kék az óceán, és golden retrieverek rohangálnak a naplementében.
A zsidók lelke után most a nőkét vizsgálja Koltai Lajos hasonló érzékenységgel, és ehhez megkapott mindent az amerikai stúdiótól: pénzt, paripát és olyan színésznőket, akik egyedül is elviszik hátukon az Estét. Most tízen kellenek ehhez, de legalább adnak valamit a történethez. A rendező pedig úgy lép fel, mint aki mindent tud a női tapasztalatról: naplementék, vakszerelem és a nő reprodukciós kötelezettsége, ennyi. Az idős, haldokló nő a gyógyszerek és betegség miatt az emlékezet és a valóság összekeveredik, így újraéli egy 1953-as nyár beteljesületlen szerlmét, ami az egész életét meghatározta.
Ráadásul a történet a halálról és a szerelemről szól, ami van annyira jó kapaszkodó, hogy a nő szerepét több generáción átívelően, sok nézőpontból közelítse meg. A forgatókönyvet jegyző Michael Cunningham Az órák után másodjára megy bele a női lélek mélységeibe, ami jelen esetben Susan Minot azonos című regényének radikális leegyszerűsítését jelenti. Koltaival egyetértve hiszek benne, hogy nem szabad számon kérni a regényt filmen, főleg ha ennyire máshogy olvasták. Mert a Minot-regény fájdalmas, szomorú, és kifejezetten nem akar szép lenni, ellenben a betegséget és a halált annak romló testiségében mutatja meg.
A halál nem szép, nem egy örök hajóút, hanem kegyetlen, fájdalmas fizikai megsemmisülés, amiben az ember fokozatosan veszti el a körülötte lévő világ kontrollját, ahogy a főszereplő Ann Lord is (Vanessa Redgrave). Koltai elmondta, Vanessa Redgrave volt a kulcsa a filmnek, hiszen az ő halálos ágyáról történő visszatekintés adja meg a súlyát a filmnek. És Vanessa Redgrave jó, amennyire valószínűleg minden nagyon öregnek látszó ember jó tud lenni ebben a szerepben - tökéletes Oscar-esélyes, Tom Hanksnek is bejött a Philadelphiával.
Mivel ez a film mindent a színésznők nyakába pakol, ezért nem kis kockázatot jelentett, hogy Koltai belement abba a kétes kimenetelű üzletbe, hogy Vanessa Redgrave és Meryl Streepért cserébe szerepeket oszt a lányaiknak. Összességében megérte, mert egyik lány se rossz, de a legjobb a Little Miss Sunshine-ból ismert Toni Colette és Claire Danes. Az egyetlen férfi szereplőt, Patrick Wilsont csak megemlítjük, nem oszt, nem szoroz.
Hiába szimpatikus Koltai szándéka, hogy a társadalom számára fontos kérdéseket (holokauszt, halál, szeretet) a szépirodalom közvetítésével mutassa meg a szélesebb közönségnek, ha egyszer nem működik rendezőként.
Amerikában nem véletlenül látnak fantáziát Koltai Lajos rendezői munkásságában, hiszen minden egyes képe nagyon szépen megkomponált, tényleg semmi nincs véletlenül: a halálos ágyról elárulta a sajtótájékoztatón, hogy az egy csónak, a függöny a vitorla, ami így együtt egy klasszikus halálmetafora, lehet elemezni, aki akarja.
Koltai Lajos az Indexnek adott interjújában azt mondja, "Látja, milyen marhaságokat gondolunk a halálról? Pedig ez összetettebb: néha giccses, néha meg nevetségesen hülyén néz ki, ha valaki haldoklik." Ez a kulturális+tradicionális+történeti baromság vezet el oda minket, hogy a halálra képtelenek vagyunk felkészülni, azzal szembenézni. Az Estében a giccs és a nevetségesség az uralkodó, pedig a halálban elsorvad az ember teste és lelke, ezen nincs mit szépíteni, ezért nem jó a film.
