A high school vígjátékoknak is van lelkük, és ez a lélek egyszer csak fogja magát és kebeléről - vagy, hogy pontosítsunk, a Könnyű nőcske hősnőjének kebeléről - sóhaj fakad. Be jó is volt a nyolcvanas évek hasonszőrű tinigimiizéiben hősnősködni, mert ha nem is mindig John Hughes rendelt, a kamaszfájások híresen empatikus professzora, azért majdnem mindben akadt egy Cusack vagy egy Dempsey, akiért érdemes volt egy monológ reményében az erkély felé kacsingatni. Bezzeg mostanság, a Facebook-érában hol vannak a romantikus lelkületű bálkirályok és rebellisek! Ebből a műfaji sóhajból is kitűnik, hogy a Könnyű nőcske egy pisze orrhossznyit okosabbnak akar látszani az átlagnál, míg Olive, a címszereplő könnyű nőcske épp hogy eltitkolná szellemi előnyeit, és azzal igyekszik gimnáziumnyi hírnévre szert tennie, amije nincs: Kalifornia közigazgatási határait feszegető ribancságával. Egy kis szerepjáték az egész, és több se kell a pletykamalmoknak, Olive pedig addig játssza a ribit, míg egészen el nem fajul (nem ő, a helyzet), és innen már csak a produkció színvonalához méltatlan (ásatag és öreges) eszközökkel lehet a leányzóra kent gyalázatot lemosni. A Könnyű nőcske hol pont olyan szőke, mint egy makulátlan cheerleader-csapat, hol pedig egy öntudatos kisokos, mint maga a címszereplő - mintha maga se tudná, hova álljon, de ez a kétlakiság (vagy kétlakliság) tulajdonképpen nem áll rosszul. Ahogy az sem, hogy a szülői munkaközösség, élén Stanley Tucci és Patricia Clarkson összeszokott kettősével,orvul lejátssza a huszonéves tizenéveseket.
