Sylvester Stallone, az egykori ikon, a Rocky és Rambo feltámasztása, illetve a Feláldozhatók összetrombitálása után most egykori riválisával próbálja meglovagolni az önironikus nosztalgia divathullámait.
A Ronald Reagan által képviselt politikai irányvonal alapvetően meghatározta a nyolcvanas évek amerikai tömegkultúráját. A Nagy Kommunikátor kiváló érzékkel tapintott rá azokra a kulcsmotívumokra, melyek mentén gyorsan helyreállította egy utat tévesztett nemzet megcsappant önbizalmát. Reagan egy világos, könnyen átélhető világképet kínált, ahol a jók a szabadságért harcolnak és nyerni is fognak, mert bátrak, egészségesek és erősek. A jegyeladásokban érdekelt hollywoodi producerek gyorsan felismerték az üzenet népszerűségének okait, így a vásznakat hamarosan az acéltestű hősök, a szófukar rendcsinálók uralták. A vasfüggöny leomlásával és a Reagan-koszak végével a filmtípus gyorsan önmaga paródiájába fordult, majd különböző műfaji mutációkba menekülve szép lassan eltűnt. A visszatérésre mégsem kellett sokat várni, hiszen a korábban lesajnált, szemétnek bélyegzett zsánerek Quentin Tarantino és Robert Rodriguez hathatós közreműködésével újra multiplex-kompatibilissé váltak. A szájbarágós üzenet viccé, a rossz ízlés posztmodern gesztussá nemesült, megnyitva az utat az egykori akcióhősök számára. A korszellem változását Sylvester Stallone követi leginkább. Az egykori ikon a Rocky és Rambo feltámasztása, illetve a Feláldozhatók összetrombitálása után most egykori riválisával próbálja meglovagolni az önironikus nosztalgia divathullámait.
Stallone az elmúlt években nagyfokú tudatossággal éli fel egykori hírnevét, hisz az ikonikus figurák nyugdíjazása, illetve a nevesebb epigonok és mai követők össznépi összecsapásai után magával az ősellenséggel köt tűzszünetet. A Szupercella legnagyobb dobása, hogy Stallone az egykori nagy rivális, Arnold Schwarzenegger segítségével menekül a futurista börtönből. A két sztár közötti versengés természetesen a legenda része és elsősorban a marketing miatt fontos, ám éppen ez a tudatosan elrajzolt mítoszteremtés az, ami miatt a remek magyar címet kapott Szupercella kifejezetten szimpatikus darab. A kőkemény fizikai atrocitásokkal, cinikus egysorosokkal és önparódiával teli mozi végre megtalálja az egyensúlyt az egykor szebb napokat látott formula és a mai kor követelményei között.
A zsánerfilmekben kifejezetten járatos Mikael Håfström láthatóan pontosan érti egy efféle produkció célját és lényegét. A svéd rendező kiválóan egyensúlyoz a karikatúra és a tisztelgés, a paródia és a kötelező műfaji kelléktár között. Az erőltetett önidézgetés helyett a humor épp abból fakad, hogy a Szupercella mai tempóban és látványvilággal ugyan, de a nyolcvanas évek szabályrendszere alapján készült. Igaz, az arab mellékszereplő már más színben tűnik fel, a szovjetek helyett pedig a kapzsiság lesz minden rossz forrása, de minden más tekintetben mintha megállt volna az idő. A fegyintézet, a szökés motívuma egyébként is hálás alaptémák, az alkotók azonban rátesznek még egy lapáttal, és büszkén zongorázzák végig az unalomig ismert kliséket. Közben persze megszaporodtak a ráncok és ma már tudjuk, mindez csak játék. A befogadói élvezetet épp ezért az újrafelismerés, az összekacsintás és a múltidézés kellemes elegye jelenti.
A Stallone fémjelezte nyitány gyorsan unalomba fulladna, ám a megfelelő ponton megjelenik Schwarzenegger, aki nemes egyszerűséggel lemossa a vászonról a szomorú tekintetű kollégáját. Míg Sly utóbbi filmjeiben a szakmája művészévé váló bölcs öreg maszkját erőlteti magára, addig az egykori kormányzó szó szerint brillírozik a német fogoly szerepében. Az Osztrák Tölgy óriási élvezettel játszik, hol az anyanyelvén káromkodik, hol drámai nagymonológba kezd, de egy percre sem veszi magát komolyan. A mellékszereplők jótékony ripacskodása, a főszereplőket fényező beállítások és a menetrendszerűen érkező attrakciók igazi közösségi élménnyé varázsolják a Szupercella megtekintését. Az igen beszédes nevű börtön, a Sírkő végül nem nyeli el a két veterán akciósztárt. A videotékák alsóbb polcait, a másolt VHS-kazetták remegését szép emlékként őrző nézők egyszerre nevetnek fel egy-egy ikonikus képsor felvillanásakor. Bár Reagan hidegháborújának régen vége és mindeki tisztában van azzal is, hogy ez tulajdonképp egy meglehetősen kiszámítható és hatásvadász mozi – mégis jó nézni ezt a két fickót, hisz végeredményben a korral dacolnak.
