Egykor kollégák voltak, azóta is barátok. Nemrég Kukorelly Endre és Bojtár B. Endre is kiterítette lapjait. A József Attila-díjas író Országházi divatok címmel összegezte parlamenti tapasztalatait, a Magyar Narancs Pulitzer-díjas főszerkesztője pedig a Minden héten forradalom – A szerk. 2010–2014 című kötetben a hetilap ma is aktuális vezércikkeit szerkesztette egybe.
- Országházi memoárodat olvasva arra jutottam, elsősorban kíváncsiságból lép- tél ki a komfortzónádból, és ültél be a Parlamentbe. Mennyire volt nehéz az LMP színeiben megőrizni a saját (írói) hangod?
Kukorelly Endre: Semennyire. Lusta vagyok, hogy különösebben variáljak. Rejtély, hogy a „hivatásos futballisták” (értsd: profi politikusok), miért fetrengenek fölöslegesen, miért bizonygatják, hogy nem róluk ment ki a labda. Miközben mindenki látja, mi történik. Egyszerűen nem éri meg sumákolni, hazudozni, megvezetni másokat. Átlátszó, nevetséges, közben meg hihetetlenül fárasztó is. Meg kell értenünk, hogy alkalmazottaink, a „miniszterek” a végrehajtó hatalom megszerzése érdekében hamisan viselkednek. Ha pedig nagyon hamiskodnak, el kell csapnunk őket. A könyvemben is ezt próbáltam sugallni.
- Csütörtökönként ugyanerről beszélnek a Narancs publicisztikái is. Mégis megdöbbentem: ezek a vezércikkek − könyvvé szervesülve − megírták ennek a pár évnek az összefüggő krónikáját...
Bojtár B. Endre: Többé-kevésbé minden egyes csütörtökön ugyanazt gondoljuk a világról. Vagyis akkor jó a dolog, ha kirajzolódik belőle egy következetes világkép, ami bizonyos értelemben hétről hétre meghatározza a pozíciódat. Abban van persze egyfajta misztifikáció, hogy nincs megmondva, melyik cikk kihez társítható. Törekszünk arra, hogy kedd délutánra nagyjából olyan szöveg szülessen, amivel mi (Bojtár B. Endre, Turcsányi Sándor és Bundula István), akik ezt a rovatot visszük, elégedettek legyünk. És persze aztán a szerkesztőség többi tagja is megtalálja benne magát, és az egész kvadráljon az újság minden egyes sorával. A nyelvi poénok kapcsán még annyit, hogy bizonyos értelemben Bandi is azzal kísérletezik, hogy valami derűt próbáljon belelátni ebbe a dologba…
K.E.: Dolgoztam négy évig a Narancsnál (1991–1994), meghatározó volt, hogy azok a fiatalemberek normálisan beszélnek, és úgy írnak, ahogy beszél- nek. Üdítő volt, mert addig azt hittem, ezt csak én csinálom így Magyarországon. Nyilván tőlem is loptak vagy tanultak, én voltam az idősebb. A Magyar Narancs a mai napig is az egyetlen olyan újság, amit el is szoktam olvasni, mert átjön belőle ez a brutális, normális, keresetlen hang. Érzed, hogy tényleg így gondolják, nem játsszák az agyukat.
B.B.E.: Nem teljesen ugyanaz a mód- szerünk, mint a Bandié, mert ő valahogy sokkal humánusabb azokkal, akik a politikát csinálják, mint ezek a „brutál” szerkik.
K.E.: Ők is emberek – se jobbak, se rosszabbak, mint a társadalom bármely részhalmaza. Az úgynevezett politikusok közt is van jó és rossz, buta és félokos, gonosz és becsületes, mint bármelyik futballcsapatban vagy hajléktalanszállón. Nem külön állatfajta. Tény, olyanok állnak hivatásos pártpolitikusnak, akikben jobban benne van a hatalom iránti ácsingózás. A türannosz vagy egy kalauz hatalma a vonaton szerkezetileg ugyanaz, a mi felelősségünk, hogy félünk-e tőlük, és mit engedünk meg nekik.
B.B.E.: Bandi látta őket közelről, mi viszont nem tudjuk őket másként nézni, csak úgy, mint a hatalom letéteményeseit. Ezért a narancsos szerk. sokkal reménytelenebb, keserűbb képet fest erről a kompótországról (Parti Nagy Lajossal szólva), és a humora is valószínűleg vadabb, groteszkebb, mint Kukorelly Endre országházi szövegeié.
Hegedűs Claudia
