Majdnem mindegy, hogy jó vagy nem az új Woody Allen-film, a Kasszandra álma. Fontosabb, hogy új, és film; hogy évi eggyel biztosan haladunk, és hogy az életmű kiad valamit, ami együtt több, mint a filmek egymásutánja.
Szeretem például az elterelő hadműveleteket. A Kasszandrához erősen hasonlító Matchpointban a főhős egy jelenetben hangsúlyozottan a Bűn és bűnhődést olvassa, pedig annak a történetnek semmi köze sincs Dosztojevszkijhez, annál több viszont Balzachoz. A Kasszandra álma bezzeg valóban emlékeztet a Bűn és bűnhődésre, még ha a bűnt magát két testvérre osztja szét, úgyhogy gyorsan kapott egy antik címet, holott a történetben semmi sorsszerű nincs, mindenki szabadon dönthet benne.
Ettől persze még nem életre szóló élmény a film. Kicsit nyúlik, aztán hirtelen ér véget, és hiába jók a színészei (számomra meglepő módon még Colin Farrell is), mégsem rántanak be magukkal a történetbe. Talán túlságosan bizakodóan nézzük önmagunkat, mindenesetre az ember biztos benne, hogy nincs akkora anyagi kísértés, amiért meg tudna ölni valakit. Ők meg küszködnek, akarják, megijednek, elhatározzák, viszszakoznak, és közben ahelyett hogy velük élnénk át a történetet, óhatatlanul is fölébük helyezkedünk: mi nem, mi ugyan soha ilyet nem tennénk. De jó nekünk, hogy nem vagyunk filmhősök.
Pedig a két testvér közül legalább az egyik többet tud nálunk: igazán képes szenvedni a bűntudattól. Nem nyavalyogni tud, és nem szorongani, hanem izzadni, reszketni, ordítva ébredni, és keresni a bűnhődést, mindegy, csak történjen valami, ne kelljen bűnösen élni, ne kelljen megúszni semmit. Szép, korszerűtlen elmélkedés a megúszás korában. És nagyon kell az ilyen. Kell a naivitás, ha annak lehet nevezni a rendületlen hitet a lelkiismeretben, vagy abban, hogy van különbség jó és rossz között, lehet választani, és ha rendbe nem is lehet hozni semmit, az még nem ok arra, hogy folyamatos vállrángatással éljük az életet. Nem hat igazán, de legalább ki van mondva.
Ha majdnem mindegy, akkor is fontos tudni: nem ez a legjobb Woody Allen-film. Vannak viccesebbek, vannak mélyebbek, és vannak olyanok, ahol a személyességet sikerül általánossá emelni, amikor nemcsak a filmmel élünk együtt, de az alkotóval is. Azokhoz képest ez csak egy film, jó angol színészekkel, de nem a legtökéletesebb ritmussal; önmaga komolykodását egy pillanatra sem teszi idézőjelbe, nem jelzi, hogy csak én vagyok, nem a nagy gondolkodó, csak Woody bácsi Manhattanből, de épp ezért fontos, hogy a film nem áll egyedül. Ami ebből kimaradt, benne van a többiben. Ott van Kasszandra álma körül az életmű, és tényleg körülötte van, mert már készül a következő mozi, a Vicky Cristina Barcelona.
