Almodóvar - ahogyan a stáblistából kiderül, már csak egyszerűen, Pedro nélkül, mintegy márkanévként - legújabb filmjében a bosszúfilmet ötvözi örök témájával, a férfitestben élni kényszerülő nő/női testben élő férfi komoly problematikájával: az eredmény egy frivol, szövevényes, modern Frankenstein-történet.
Ahogy mesél…
Kevés filmes van színen manapság, aki úgy tudna mesélni, mint Almodóvar. Polanski talán, meg esetleg tényleg csak egy páran… Elképzelem az enyhén korpulens pasast, ahogy elnyúl kényelmes pamlagján, kövérkés ujjai között cigaretta füstölög, szipkában, mellette egy kis asztalon metszett kristálypohárban pezsgő, és gurgulázó hangon belekezd aznapi meséjébe. Lábainál szétszórt párnákon elheverve nagyszámú hallgatóság, fiúk, lányok, illetve a két nem különböző arányú keverékei, tágra nyílt szemekben tágra nyílt pupillákkal hallgatják a Gurut, ahogy ismét drogosokról, erőszakról, férfi testben élő lányokról és női testbe zárt férfiakról sző új történeteket. A pikáns részeknél itt-ott kéjesen kacag fel valaki, az erőszakos részeknél viszont pisszenés sem hallatszik, a melankolikus részeknél pedig egyszerre buggyannak ki a könnycseppek a kihúzott szemek sarkaiban. Az új mese úgy bodorodik, ahogyan a cigaretta füstje száll. Ő maga is élvezi, ahogyan mesél. Ilyenek a filmjei, és efféle a rajongótábora is. Persze, a moziba sok olyan ember is betéved, aki vakon választ, vagy csak Almodóvar botrányos hírnevére vesz jegyet: őket nyilván fel is fogja háborítani szókimondó, tabukat nem kímélő modora, és úgy fognak fejvesztve menekülni, mint ahogy A bőr, amelyben élek című új filmjének cannes-i bemutatójának (fél)szakmai közönsége is tette, a pletykalapok tudósításai szerint. A film egészen biztosan nem Almodóvar fő műve, de jól kell tudnunk azt is, hogy egy filmet messze nem az minősít legjobban, legpontosabban, hogy a puccos fesztiválok pezsgőre és kaviárra éhező, partikról partikra rohanó közönsége milyen vetítésről, mekkora számban távozik…
A külcsín
[img id=311162 instance=1 align=left img]Annak a szubkultúrának, annak a miliőnek, melyről Almodóvar rendszerint mesél – ha azt mondjuk, drogos transzvesztiták, akkor vészesen leegyszerűsítünk, és még az erdőt sem látjuk meg attól az ordas nagy fától, ami éppen kiveri a szemünk – különösen fontosak a külsőségek. Fontos, ahogyan öltöznek, amit esznek, amit, ahogy és ahol isznak, ahogy sportolnak, vagy nem sportolnak, milyen házban laknak, milyen a lakás berendezése, milyen autóval járnak, stb. Az egészségügy legjobban fizetett, de talán legkisebb szakmai presztízsű ága, a plasztikai sebészet elsősorban eme igen széles társadalmi bázisú rétegből él, mégpedig nagyon jól. Antonio Banderas, akit sok év után üdvözölhetünk újra Almodóvar-filmben, egy ilyen sebészt alakít ebben a filmben. Pompás és eredeti(nek látszó) műalkotásokkal telezsúfolt, óriási kerttel körülvett villájában saját klinikát működtet, ahol egy hermetikusan elzárt szobában egyetlen beteg él: egy gyönyörű fiatal nő, tetőtől talpig, egész testét befedő kezeslábasban. Közben a doktor egy orvos-konferencián egy új típusú mesterséges bőrrel elért, korszakalkotó áttörésről számol be. A film az orvos és betegének megdöbbentő történetét meséli el, mintegy modern Frankenstein-sztoriként, Thierry Jonquet Tarantula című regényének szabad adaptációjában.
A belbecs
Almodóvar új filmje elsősorban külsőleg hat. Gyakran borsózik a néző háta, a borzongástól felmered a karján a szőr, olykor idegesen veti keresztbe lábait, az agyának azonban csak külső, felületes tekervényeit dolgozza meg – a szívét, mint az érzelmeink motorjának hitt szervet pedig teljesen békén hagyja. Nem mondom persze, hogy rossz film, csak annyi minden van belezsúfolva, hogy olykor egymást oltják ki a különböző hatások. A bőr, amelyben élek elsősorban bosszúfilm, s mint ilyen, thriller. Thrillerként azonban csak pillanatokra működik, mivel Almodóvart egyáltalán nem érdekli az, hogy thrillert nézessen a nézőjével. Alig alkalmazza az egész filmen átívelő feszültségfokozást – ez csupán egyik "ruhája" a filmnek. Sőt, olykor még kifejezett horrorba is belefordul, hogy aztán egy tőle amúgy megszokott obszcén, de sohasem pornográf jelenettel elüsse azt. Aztán ott vannak a romantikus szcénák is. A romantika persze masszívan szülőanyja a klasszikus horrornak, mint az őspárhuzamként emlegetett Frankenstein-történetnek is, itt azonban zavarba ejt. Aztán, ugye, az egész film scifi. Szóval, ide-oda dülöngélünk a sok modor, stílus és egyebek között, a sztori pedig csavarosan bodorodik. A lendület hiányzik a filmből, mely amúgy tele van zseniális ötletekkel is, melyek azonban jobbára kibontatlanul hevernek szinte minden jelenetben. A női testbe zárt férfi egész filmen átívelő, tulajdonképpen fősodorként funkcionáló motívuma viszont tökéletes. Ezzel együtt is azonban ez a film csupán egy komótosan elmesélt bizarr történet, ha így nézzük, akkor szórakoztat, de fel nem kavar. Ha viszont thrillert, horrort, netán romantikus vígjátékot, vagy akár scifit várunk, akkor biztosan nem fog működni. A hajdani tüzes latin lepedőakrobatából azonban fess, sármos, középkorú férfi lett, partnere, Elena Anaya (Vera) viszont gyönyörű. A szemei!
Kinek ajánljuk?
- Almodóvar rajongóinak.
- Akiknek kisebb bőrproblémái vannak.
- Aki nem érzi jól magát a bőrében.
Kinek nem?
- Akinek komolyabb bőrproblémái vannak.
- Aki szerint a krumplileves, az legyen krumplileves.
- Aki szerint Banderas rossz színész.
6/10
