Kültelki szekularizáció

A szekularizációnak voltak pozitív és negatív hatásai. Pozitív, hogy mentesültünk az egyházi tizedfizetés egyetemes kötelezettsége alól, unalmunkban nem kell többé papírgalacsinokkal dobálóznunk a kötelező hittanóra alatt, anélkül engedhetünk olykor kísértéseknek, hogy mindjárt lelkiüdvünkért kellene szorongani, és volna még néhány érvem. Negatív, hogy az erkölcsök azóta permanensen hanyatlanak, a világi társadalomból kipusztult a szociális lelkiismeret, az emberek kiégtek, mint szerb templom a NATO-bombázáskor - és emellett is bírnék még argumentálni. De hogy összességében inkább használt-e nekünk a világiasodás folyamata, mint ártott - a legutóbbi filmbemutatóig nem kényszerültem a kérdés globális eldöntésére.

Jelentem, a Sátánka láttán most már egyértelmű: inkább ártott. Nélküle ugyanis legalább ez a film nem jöhetett volna létre. De létrejött: ennyi szellemtelenség, eredetieskedés és ordenáréság pedig túl magas ár a lelkismeret, a vallás és az ízlés minden szabadságáért.

A multinacionális nagyvállalat (Pokol) Szervezési és Működési Szabályzata (továbbiakban SzMSz) előírásai szerint az üzletpolitika haladó szellemének megőrzése érdekében a cég managementjét tízezer évente cserélni kell. A jelenleg uralkodó fősátán azonban a lehetséges három utód (krampusz) közül egyiket sem tartja alkalmasnak a poszt betöltésére, ezért a hatalomváltás tervezett napján bejelenti, hogy felfüggeszti az SzMSz-ben előírt rendelkezéseket, és határozatlan időre meghosszabbítja saját mandátumát. A két rossz nagytestvér galibát okoz, az egyensúlyt a harmadik - esetlen - ördögfiúnak kell helyreállítania. Ő lesz a Jó Sátán.

Ez a népmesei alapötlet és persze Quentin Tarantino vallási révületben fetrengő, vak hittérítőként való többszöri feltűnése jelentik a Sátánka című film pozitívumait. De több nincs, ami mellette szólna.

Viszont ellene! A főhős kezdeti alkalmatlanságát gyengeelméjűségnek láttatják az alkotók, amiben csak egy óvodás nyálcsorgató kancsalításának színvonaláig jutnak. A Jó Sátán segítői sem lehetnek mások, mint két félresikerült Ozzy Osborne rajongó, akik finganak meg sört is isznak, egy homoszexuális színész, aki kopasz és lépten-nyomon azt sikítja: Juj!! - (tudjuk: kisujj félre, fenék kitol), valamint egy csajozó, piás és káromkodó bulldog, mert ez a kutyafajta büdös is, ronda is és még a nyála is folyik. (Na most tényleg: Juj!)

E rafinált jellemábrázolási technikát egészítik ki az olyan kápráztatóan eredeti jelenetek, mint a jó és a rossz - Mátrix-paródiának szánt - gigászi harca a metróaluljáróban (némi Bud Spencer utánérzéssel súlyosbítva), vagy az egy az egyben átvett Camel-reklám. Könnyesre kacagja magát a néző az olyan magával ragadó ötleteken, mint hogy a főhős debilitását egy ásó általi orrba csapásnak köszönheti, vagy hogy az egyik renitens pokoli beosztott rózsaszín csipkemelltartóba bújtatott kebleket kap büntetésül a feje tetejére. (Eltérően az ötletet szolgáltató Csúcsfejektől, itt az új testrészeknek funkciója vagyon: a film folyamán többször lehet dögönyözni őket, és viselője a találó "didifej" becenevet is elnyeri.)

Szóval a Sátánka egy az infantilis, kültelki pszeudokúl filmek sorában, ami a ráöntött fullszintetikus cukormáztól nagyon édi, csak egy kicsit szokatlan körettel tálalják.

Én inkább böjtölök, és felveszem a kapcsolatot a jezsuitákkal.