A rabszolgaság az emberi történelem borzalmas szégyenfoltja, a jelenség mélyebb analízise és feldolgozása azonban nem is olyan régen kezdődött csak el. A vonatkozó művészeti alkotások többnyire a traumák kibeszélésére koncentráltak és igen erős érzelmi töltettel közelítettek a témához. A szégyenteljes események ábrázolását, a múlttal való szembenézést az Egyesült Államokban a mai napig ellentmondások kísérik. Az afroamerikai művészek indulatos kiáltványai és a fehér bűntudat néha kimondottan érzelgős megnyilvánulásai kétségkívül felnyitották a közönség szemét és sokat tettek a kollektív emlékezet fenntartásáért, ám közben akaratlanul is leegyszerűsítették és általánosították a kérdést. A gonosz ültetvényes, a jóságos fekete dada és a bölcs öreg szolga sztereotípiái a hollywoodi filmben a romantikus Dél hazug mítoszával keveredtek.
A jó és a rossz oldal markáns elhatárolása, a típusfigurák könnyen értelmezhető iránymutatóként természetesen fontosak, másrészt viszont akadályozzák a rabszolgaság árnyaltabb, mélyebb popkulturális megjelenítését. A felszínes kapcsolatok és szerepek felülvizsgálata, ha fokozatosan is, de elkezdődött Hollywoodban. Quentin Tarantino nemrég egy erőszakos bosszúfantáziában összegezte véleményét, de a véres finálé előtt még felvázolt egy igen összetett úr-szolga kettőst, mely egyértelmű előrelépés e sajátos viszony filmes ábrázolásában. A 12 év rabszolgaság apró lépésekkel ugyan, de tovább halad ezen az úton. A díjakkal és elismerésekkel elhalmozott film a korábbiakkal ellentétben hitelességre és visszafogottságra törekszik, így képes közelebb hozni az alig másfél évszázada történt szörnyűségeket.
Steve McQueen nevével eddig leginkább a művészmozik látogatói találkozhattak. A brit rendező két filmből álló életműve az ellenállás, a fizikai-mentális rabság és az emberi test kapcsolódási pontjait vizsgálta, legújabb alkotása elsősorban kultúrmissziós célokat vállal. McQueen hangsúlyozottan a film alapjául szolgáló könyv, illetve az író-aktivista Solomon Northup kanonizációját szeretné elősegíteni, a nemes ügy érdekében ezért tesz egy lépést a szélesebb közönség felé. Bár markáns szerzői látásmódját nem adja fel, és a hollywoodi szájbarágás gyakorlata előtt sem hódol be, a sokk eszközéről ezúttal lemond. A 12 év rabszolgaság valós eseményeken alapuló története önmagában is van annyira erős, hogy nincs szükség a testi-lelki kínok explicit ábrázolására, a szenvedés láttatására.
A szabad emberként, megbecsült hegedűművészként élő Northup elrablása, szeretett családjának és korábbi identitásának elvesztése mindenki számára átélhető tragédia. McQueen sallangok és hatásvadászat nélkül mutatja meg, milyen könnyedén kerülhet valaki ilyen kiszolgáltatott, kilátástalan helyzetbe. A történelmi háttér, a faji megkülönböztetés és a jogfosztottság szervesen épül rá erre a brutálisan egyszerű drámai történetvázra. A rabszolgaság embertelensége így magától értetődően megérinti a nézőt – kortól, nemtől, nemzetiségtől függetlenül.
A 12 év rabszolgaság a hős viszontagságain keresztül átfogó képet nyújt az amerikai rabszolgaság végnapjairól. McQueent leginkább a rendszer abnormális logikája érdekli. Az elnyomók és elnyomottak egyszerű szembeállítása helyett a fontosabb figurák pszichológiai kórképei tárulnak fel előttünk: a szadizmus természetrajza, az erkölcsi gyengeség és önáltatás mellett a kollaboráció és a lojalitás lélekölő hatásai is megjelennek. Egy törvényszerűen bukásra ítélt, beteg társadalmat látunk. Az uralkodó rend a hideg anyagi érdekekkel keveredő rasszizmust kifordított bibliai szólamokkal, az elfojtott frusztrációkat és lelkiismereti válságokat fizikai fölényével próbálja elfedni. Az elnyomottak önszerveződése, a lázadás lehetetlen, csak a zenében és a halálban remélhetnek vigaszt.
A gyönyörű természeti képek vibráló ellentmondásba kerülnek ezzel a rothadó világgal. A minimalista zenehasználat a felcsendülő dallamokat hangsúlyossá varázsolja, a drámai feszültséget a statikus, hosszan kitartott beállítások fokozzák. McQueen ízlése és arányérzéke kifogástalan, visszafogott rendezése kellő teret hagy az alapmű és a színészek számára. A mellékszereplők hibátlanok, Chiwetel Ejiofor mély átéléssel jeleníti meg a főhős tragédiáját. A legmeggyőzőbb alakítást mégis a rendező állandó színésze, a kegyetlen ültetvényest alakító Michael Fassbender nyújtja. Igaz, a karaktere jóval kidolgozottabb, mint a kereskedő, a munkafelügyelő, a jóságos úr vagy az északi fehér liberálisok figurái, de Fassbender játékában szinte tapinthatóvá sűrűsödnek azok a mentális deformációk és ellentmondások, melyek az emberi gyűlölet mögött munkálnak.
A 12 év rabszolgaságnak köszönhetően Northup könyve szinte biztosan bekerül a köztudatba, McQueen pedig a hollywoodi esztétikán belül maradva is képes új megvilágításba helyezni a rabszolgaság témakörét. Egy kultúrmissziós alkotástól ennél többet nem is nagyon várhatunk: a rendező ügyesen kerüli az oktatófilmek modorosságát és a harcias kiáltványok elfogultságát, megnyitva az utat az innovatívabb kérdésfelvetések előtt. „Nincs mit megbocsátani” – hangzik el a film utolsó mondata, mely nem egyszerű végszó, hanem további értelmezésekre és analízisekre hívó provokáció.
