A Fűrész második része feleannyira nézhető, mint elődje, tehát akinek az bejött, erről sem fog félidőben kimenekülni. Sajnoshogy ez sem egy jó film, tele a történet értelmetlen hülyeséggel, a nagyobb költségvetés ellenére a látvány nagyságrendekkel silányabb, és bár itt több a hivatásos színész, nem menthetik meg ezt az összefércelt ötletburjánzást.
Az első rész kritikája után kígyóbékát kaptam, mert az eredeti ötlet, a valóságközeli (hihetőbb) történet és a hatásvadász operatőri munka elegyétől, illetve a finálé csavarjától nem borultam hanyatt. Ezekből a második részre a csavart leszámítva semmi nem maradt. A szupergyors vágású dizájnhorror-elemek (vidijoklip) már csak a film négyperces felütésében jelentkeznek, az ötletet pedig már ismerjük. (A pszichopata moralizáló sorozatgyilkos embereket ejt csapdába, hogy azok bizonyos áldozatok árán bebizonyíthassák, érdemesek az életre.)
Ezúttal egy csapat fiatal kerül egy házba összezárva kétórás időlimittel, a nyomozók pedig - bár kezükben van a Jigsaw néven emlegetett pszichopata - teljesen tehetetlenek. A csapdába csalt fiatalok logikai készsége valahol a síkhülyék és a komlplett idióták képességeit idézik, amikor feladatokat kellene végrehajtaniuk túlélésük érdekében. Annyira debilek, hogy a moziközönség második jelenetük után drukkolni kezd, hogy minél kínosabban dögöljenek meg. (lsd. a példát a jobbra keretesben)
A műtét sikerült, de a betegből csak egy vérrög maradt
A történet véres-menekülős felét tucatnyi értelmetlen reakció mozgatja, a szereplők a legminimálisabb gondolkozás nélkül hullanak el sorban. Ezt általában annyira abszurd módon teszik, hogy legjobb esetben kacarászhat a néző, amikor épp nem ásítozik vagy hány. (Kevés vér folyik amúgy a filmben, csak másnaposan okozhat emésztési problémákat.)
A másik oldalt viszont kapunk egy erős középkategóriás gonoszt, aki ha nem is skalpolja meg krumplihámozóval Anthony Hopkins Hannibálját, legalább ellensúlyozza a vele szembehelyezkedő korruptzsaru-sztereotípiát (Donnie Wahlberg). A film nézhető perceit általában Tobin Bell adja, aki az érvelését leszámítva, hogy senkit nem öl meg, csak elkábítva halálos csapdákba pakol, legalább hiteles(ebb). Mivel azonban körülötte nem sok dolog törnénik és az is lassan, a kelleténél többet magyarázza egymondatos játékszabályát és sajátos filozófiáját.
A csillivilli futurobarokkos jeleneteket folyosókon dülöngélő kamerával pótolták, gondolom az időhiány miatt, vagy egyszerűen megunták a sítlust. Ezzel együtt a látványosan brutális csapdák is eltűntek, helyette a kemence meg a fecskendős gödör a menő. A szokásos flessbekk-orgia viszont ismét támad, így nem lehet elégszer kimenni a moziból telefonálni, pisilni vagy sört venni, hogy lemaradjunk bármiről. A 90 perc végigücsörgését triplamegacsavar jutalmazza, ami garantája a végelálhatatlan, még ennél is zsé-kategóriásabb folytatások sorát.
