Valahogy az első pillanattól érezhető, hogy erős lesz Faur Anna filmje. Nem beszél mellé, pontos, feszes. A néző egy pillanatig nem inog meg, hogy nem két magyar tizenéves lányt lát (pedig a főszerepeket frissen végzett francia főiskolás lányok alakítják, ebben a történetben, ezekkel a dialógusokkal azonban nincs mese, elképzelhetetlen lett volna egy villanásnyi "színészkedés" is).
Szóval két lány. A történetet az elhíresült '97-es taxisgyilkosság ihlette, melynek során két tizennégy éves lány vizes palackkal agyonvert-agyonrugdosott egy taxisofőrt. De csak ihlette, a Lányok fikció, ahogy azt a filmeleji felirat is jelzi. Ám karakterei életszerűek, a párbeszédeket pedig külön ki kell emelni, magyar filmben ugyanis ennyire nem-kimódolt, eltalált, okos dialógokat ritkán látni. Nemcsak a férfi-szál szereplőinek (Zsótér Sándor, Rába Roland, Mundruczó Kornél) jelenléte miatt emlékeztet a lányok a Mundruczó filmjeire - ott is a tőle ismert kegyetlen reálra -, hanem a közegábrázolás valószerűsége miatt. (aminek amúgy annyira természetesnek kéne lenni nálunk, és sokszor annyira nem az, ezért is vághat fejbe a Lányok, mert eszünkbe jut, ahogy a két hintázó tinit nézzük, hogy ezek pont olyanok, mint akik mellett a Klazuál-téren tegnap elsétáltunk)
"Harminckettes gatyát hordok tizenöt éve, harminckettes gatyában szeretnék meghalni", mondja Mundruczó karaktere, mi meg utólag röhöghetünk cinikusan, hogy hát igen, tényleg abban is halt meg? A körülmények általi sodortatás dramaturgiája is jól működik, sőt, összességében minden olyan és úgy működik, ahogy kell. Jönnek a lányok, olyanok, olyanok a mondatok, olyanok a helyzetek. És a mellékszálak is: a reménytelenségbe dermedt anyák, a csalástól anyagi megváltódást váró kisszerűen korrupt taxisok. "A hülye fasszopó buzi", mondja az egyik gyerek a másiknak a szobában, amikor az el akarja venni a babáját. Itt kezdődik a hitelesség, két percben, a gyerekszobában.
