A magyar keresztség sokszor szül kényelmetlen félreértéseket, és ez alól sajnos Ustaoglu munkája sem kivétel. A nézőben joggal kelthet zavart a leginkább bizonyos nyugati műfajokat emlékezetbe idéző hazai cím, pedig ez a több nemzetközi fesztiváldíjat is elhódító, csendes kis török mozi nem is állhatna távolabb a zsánerfilmektől. A rendezőnő a minimalista szerzői darabok sorát gyarapítja visszafogott, az útkeresés drámájáról szóló munkájával. Főhőse, a tizenéves Zehra (Neslihan Atagül) konyhai alkalmazottként robotol szülővárosa egyik sivár étkezdéjében, ám titkon szeretne kivakarózni ebből a mostoha közegből, ahol soha nem történik semmi. Hiába ostromolja szerelmével a sima modorú Olgun (Baris Hacihan), egy helybéli fiú, hiába veszik körül rokonok és barátok, számára ez az ingerszegény élettér csupán béklyó. Aztán megismerkedik egy magányos kamionsofőrrel, akivel néhány félszeg találkozás után egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Zehra kalandvágytól hajtva viszonyt kezd a nála jóval idősebb férfival, nem is sejtve, hogy ezzel olyan lavinát indít el, mely nemcsak az ő, hanem a körülötte lévők életét is befolyásolja.
A pokol kapujában bensőséges hangulatú, „női” film, mely elsősorban azt szemrevételezi, milyen magánéleti kihívásokkal szembesül egy Törökhon periférikus területein élő, önmaga felfedezését kényszerű teherként megélő tinédzserlány. Az ifjú főszereplő elé állított dilemmákat a nézőnek nem nehéz átéreznie, mert olyan örök slágertémák vannak köztük, mint az egzotikus szerelmi kaland egy korosabb, titokzatos idegennel, a nem kívánt terhesség vagy épp a generációs konfliktusok. Ustaoglu minuciózusan veszi sorra ezeket az égető problémákat, és bár bölcsen tartózkodik a didaktikus vagy épp giccses fogalmazásmódtól, története többnyire mégis sablonokba merevedik. Hiába a szép és érzékeny Neslihan Atagül bűbájos játéka, hiába az ígéretes (és kissé melodrámai benyomást keltő) szerelmi háromszög szituáció, hiába a viszonylag hiteles toldalékfigurák, egyéni kamaszdrámaként A pokol kapujában nem él kellően erőteljes hatáseszközökkel, továbbá nem járul hozzá igazán a néző ismereteihez a felvetett témákkal kapcsolatosan. Némileg zavaró az is, hogy az alkotók Olgunt kezdetben léha és primitív észjárású fiatalemberként ábrázolják, a titokzatos kamionsofőr pedig mintha egyfajta csöndes megváltó pózát öltené magára, a zárlat azonban – és ebben a kissé hézagos dramaturgia s a film írói szempontból kevéssé megmunkált utolsó egyötöde a ludas – szinte minden átmenet nélkül megfordítja ezeket a pólusokat, és a karakterekhez fűződő értékítéleteink hirtelen módosítására késztet. A túl hirtelen bekövetkező − bár nem teljes boldogságot ígérő, épp ezért deprimált − happy end sem javít a mérlegen.
Minden bizonnyal szerencsésebb lett volna, ha A pokol kapujában bizonyos fokig feladja az egyéni nézőpontot és a dramatizált szituációkra épülő elbeszélésmódot, s inkább általános közérzületet kíván megragadni. Felettébb meggyőző ugyanis az a mód, ahogy Ustaoglu beavatja a nézőt a csontig lekopasztott, pusztán szegényes gyáriparából tengődő vidék szociális viszonyaiba. Lehetőségeihez képest árnyaltan rajzolja meg a lassú bomlásnak indult családok, atomizálódó közösségek hátterét. Az így megalkotott madártávlati portré persze minden, csak nem hízelgő. A patriarchátus szigorú rendje szerint élő idősebb nemzedék a testet-lelket kizsákmányoló fizikai munka és az önpusztító alkoholizmus által meghatározott monotónia rabja, de a fiatalok helyzete sem sokkal jobb. Számukra csupán olyan – eredendően illuzórikus – kitörési lehetőségek merülnek fel, mint az ünnepelt televíziós műsorban való szereplés vagy az internetes álláskeresés. Egyszóval üdvös lett volna, ha Ustaoglu inkább a szélesebb társadalomképre fókuszál, mert mindezek alapján úgy tűnik, gondolkodásmódja hajlandóságot mutat az elmélyültebb analízisre.
Nem mehetünk el szó nélkül a formanyelvi lelemények mellett. A filmben szinte egymás után sorjáznak a figyelmesen megkomponált, kitűnő képek. Rögtön a nyitány hosszú percekig kitartott párhuzamos montázsa (melybe egyúttal egy ragyogó asszociatív montázs is vegyül) ritka bravúrnak mondható, de a következetes kettősségre építő plánozás szintúgy imponáló: nagyszerű arányban váltják egymást az intim arcközeli képek és a figurákat a tájjal kontrasztba állító totálok. Szimpatikus továbbá, hogy bizonyos jelenetsorok esetében a készítők az objektív realista sémákkal kacérkodnak, azaz a külső valóság, a mindennapi rutin tárgyszerű bemutatását célozzák. A pokol kapujában vizualitása ugyancsak emlékezetes: a tengerparti kisváros ólomszürke közegét jól ellenpontozzák a havas autópályákról, távoli hegyvidékekről készült méltóságteljes képek. Ustaoglunak nincs miért szégyenkeznie, hiszen teljesítette, amire vállalkozott: ötödik nagyjátékfilmje másod- és harmadlagos aspektusait tekintve impozáns mű, csak épp a veleje nem lett kifogástalan.
Pontszám: 6/10
