Az elmúlt néhány évben gerontozsánerfilmek egész sora bizonyította, hogy a középiskolás vérszopók, serdülő varázslónövendékek és az örökifjú szuperhősök uralma ellenére a hollywoodi hegyoldal egy szeglete azért vénnek való vidék marad. A fiatalság, a CGI és a 3D erejével felvértezett újoncok ugyanis időről időre – egy-egy tiszteletkör erejéig – kénytelenek átadni a kormányt a nyugdíjas korba lépett, álomgyári ikonoknak.
Az őszbe csavarodott alfahímek magányos figuraként, vagy falkába verődve, alkalmanként keményvonalasabb műfajok táncba hívásával mutatják meg, hogy gengszterként (Született gengszterek – Al Pacino, Christopher Walken, Alan Arkin), ártatlanul megvádolt, menekülésre kényszerült politikai exaktivistaként (A hallgatás szabályai – Robert Redford), önjelölt műkincsrabló heisthősökként (Műkedvelő műkincsrablók - Morgan Freeman, Christopher Walken, William H. Macy), vagy westernostromot elhárító, modernkori seriffként (Erőnek erejével - Arnold Schwarzenegger) is érzik még a ritmust. Akkor is, ha mutaványuk olykor egy búcsúkeringő hangulatát idézi.
Ugyanakkor az Arany Alkonyzónába lépett fiúk adott esetben egy kellemes, fesztelenebb bulinak sem válnak elrontóivá, ezt bizonyítja az egyik legfrissebb bandázásból született vígjáték, a Last Vegas, amelyben Michael Douglas, Morgan Freeman, Robert De Niro és a csapat Benjáminjaként Kevin Kline villantja meg örökzöld humorát és kelti új életre a benne lakozó őskandúrt. Billy, Archie, Sam és Paddy ezúttal nem nagybevásárlásra vagy golfpartira készülnek – egyenesen Las Vegast célozzák meg, hogy ott méltón, egy óriási buli keretében mondjanak búcsút Billy örök agglegénységének, amelyet egy harmincas csitri segítségével készül elveszíteni. A kaland nem csak új élményeket, de – a kikapós középkorú dizőz személyében – egy új dívát is behoz a fiúk életébe. Ezzel együtt régi titkok és sérelmek is felszínre kerülnek, majd egyre inkább felvetődik az a kérdés is, vajon melyik szomszéd kertjében zöldülhet tovább az új nő?
A játék, ha ezúttal nem is vérre megy, tétje mégis nagy, leginkább a buli végkimenetele a kérdés, és nem a kék kapszula varázserejéről vagy a fergeteges hangulatról van szó. Sokkal inkább arról, hogy négy, hatvanas éveit is elbúcsúztató hollywoodi ikon egy előzőleg kajla harmincasokra szabott történetsémából vajon ki tud–e kerülni ép bőrrel, anélkül, hogy kellemetlen helyzetbe hozná magát közönsége előtt.
A Másnaposok nyugdíjas verziójának szalonképességéért a Disney-kisiparos rendező, Jon Turteltaub vállalta a felelősséget, aki az apacég szárnyai alatt megtanulta, hogyan kell szelídebb célközönségnek szóló, kompakt terméket előállítani. A korábbi, elvetemültebb hangnemű legénybúcsú-minták gerontoverziója is hasonló igények szerint van letompítva, de még így is találunk benne jól irányzott poénokat, a kínosba hajló pillanatokat pedig kiváltja némi önirónia és az a kivívott méltóság, amely a hollywoodi kerekasztal lovagjait semmilyen körülmények között nem engedi kiesni székükből.
