Borges írja, hogy mint minden jóérzésű ember, Ménard utálta a fölösleges bohóckodásokat, amelyek csak arra jók, hogy a plebejusoknak megszerezzék az anakronizmus élvezetét, vagy (ami roszszabb) elgyönyörködtessenek bennünket azzal a lapos gondolattal, hogy minden korszak egyforma vagy nagyon is különböző. A Vígszínház új bemutatójának, a Tévedések vígjátékának ismertetése viszont ezt ígéri: "Mulatságos helyzetek, humoros baklövések, és egy klasszikus "csonka család" körül forog minden ezen az estén. (...) Felbukkan egy féltékeny feleség, annak mit sem értő húga, egy karkötő meg annak készítője, egy szerencsétlenül járt kereskedő, egy hajléktalan asszony, és már semmi sem a régi: tévedések fergeteges vígjátéka kavarog a színen." Látunk is modern nagyvárost, mediatizált diktátort és televíziós forgatócsoportot. Nem is lenne ezzel baj, ha az ötletek innen-onnan nem tűnnének ismerősnek. Márpedig a modern, ha nem új, elveszíti létjogosultságát.
Eszenyi Enikő értelmezésében Efezosz nem a személyiségvesztés, a megkettőzhető én helyszíne, hanem totalitárius állam, ahol még a West Endre emlékeztető bevásárlóközpontot is a korrupt zsarnok cége építteti. Sok minden nem tűnik végiggondoltnak ebben a rendezésben: ha Efezosz fogyasztgatói világunk paradicsoma van Pannónia utca meg Főnix-ház , akkor mit keres itt a diktatúra? Ha pedig a fogyasztás is az elnyomó gépezet része, akkor a Lennont éneklő gitáros hippi az ellenállás szimbóluma lenne? El is dalolja, hogy no hell below us, above us only sky és máris visszaértünk az egydimenziós világhoz? De a legnagyobb hiányosságnak az tűnik, hogy a rendezésben elvész az, ami a nevetés mögött van; a tragédia és a komédia között kisebb a különbség, mint gondolná az ember. Shakespeare vígjátékaiban mindig van valami nagyon tragikus, amit aztán megbocsátó nevetéssé old fel a befejezés. A Tévedések vígjátéka abban különbözik például Kästner Két Lottijától, hogy a személyiség megkettőződésének lehetőségét végigkíséri az a rettenet, amit a személyiségét elveszített ember érez: fiú az apját, férj a feleségét nem ismeri fel, de magáról sem tudja már, hogy kicsoda. Ez az alaphelyzet tragikus és komikus egyszerre. Shakespeare azért alkalmazza úr és szolga jól bevált kettősét, mert a kettőzöttség komikumát a szolga, tragikumát pedig az úr képviseli. Neki kellene kifejeznie azt a döbbenetet, amit a felcserélhetőségére ráébredő ember érez. Az efezoszi Antipholus ebből semmit sem mutat meg, Pindroch Csaba és Csöre Gábor alakítása nem különbözik sokban egymástól. A nagy monológokat és dialógusokat tovább nehezíti, hogy az előadás számára készített új fordítás néha megbicsaklik. Sajnos az összbenyomás a második részre sem javul, az ugyanúgy egyszerre erőltetett és kitalálható, mint az első. Egyedül az utolsó jelenet idillje meglepetés: Venczel Vera hagyományosnak gondolt epilógusa a festett ligetben ugyanannyira hiteltelen, mint a napjaink Budapestjére erőltetett Efezosz. Cserhalmi György meghívása viszont telitalálat: alakítása felvillantja a darab erejét, és talán éppen ezért olyan, mintha egy másik drámából érkezett volna.
Hegyi Barbara és Tornyi Ildikó jól alakítják az elhanyagolt feleség és a sógornő kizárólag komikusnak értelmezett figuráit. Cseh Judit néhány valóban mulatságos pillanatot szerez a nézőknek: az ő szerepe valóban csak a nevettetésre épül.
A már idézett ismertető így folytatódik: "Jól ismert mai alakok népesítik be Shakespeare időtlen vígjátékát, s igazolják: alapjaiban keveset változott a világ az elmúlt négyszáz évben." Hát azért valamelyest változott, sőt talán az emberek is többet annál, amennyit ez a rendezés feltételez. Szimpatikus az a törekvés, hogy Shakespeare ebben a szép új világban is érvényes legyen, de mintha ez a világ fölébe keveredett volna a Tévedések vígjátékának. A lényeg sikkadt el: az emberi egyéniség végén nevetünk. S ha Efezosz, London vagy Budapest egyforma Disneyland, akkor utazni sem érdemes. Nem vonzó a last minute.
