Kárpáti Péter új drámája
Az a legjobb, amikor Nemtudomka fölmászik egy hatalmas létra tetejére, matat valamit, majd lejön és átnyújtja Gizellának, a cárleánynak a világító Göncölszekeret. Nem mondja hozzá, hogy "tündér vagy te a legtündéribb tündérmeséből", merthogy beszélni, azt nemigen tud egy ősrégi anyai átokból kifolyólag - de hát ez a jelenet azért meg van írva. Kárpáti Péter írta, Forgács Péter rendezte; a Vígszínház háziszínpadán játsszák a Pájinkás Jánost.
Ámi Lajos kifogyhatatlan; Lázár Ervin is mennyire szereti, és Kárpáti Péter sem először merít az ő meséiből. A Pestiben játszott Országalma ugyan nem tőle van (viszont a Tótferi igen), de ez az új Pájinkás János szerkezetben, meseszövésben, a drámai nyelv színpadi világot teremtő erejében és a cigányfolklór erős jelenlétében erre hasonlít leginkább.
Most, hogy így túlestem ezeken az eminens szakmai észrevételeken - bár elmulasztottam Kárpáti eddigi életművén belül pontosabban kijelölni az opus helyét, és sem a Tótferiről, sem a Világvevőről, de még a régebbiekről sem beszéltem, pedig ismerem, láttam, tudom, becsszóra, de ehhez azért immáron egy tanulmány kéne, több hely -, tömören summázhatom, mit gondolok Kárpátiról: a dolgos és tehetséges drámaíró minden darabjának tömény színházszaga van, a színpadi deszkák, a masztix, de még a cúg is ezt árasztják. És van hozzá sajátos aura is, ez a mesélős-balladás-cigányos világ, mely csöppet sem archaikus, mert mindig van egy "duplafeneke". A Világvevőben a popvilág, a Pájinkás Jánosban a NOSZF előtti orosz idők és a rájuk rímelő közelebbi és későbbi ismerős csapások. Még a mai napi is.
A Pájinkás Jánosnak csak az egyik fele szól a Pájinkás Jánosról, aki csecsemőkorától pálinkát iszik és világot vált megfelé, mást nem is csinál - és ugyan ez utóbbira, éppen a világ "lecsehesedése" miatt, folyvást mutatkozik igény, azért az ilyesminek, mint kiszámítható, egyenként is csúnya a vége, együtt meg pláne. ´ a ráció: fel- és kitalálja, amit kell és lehet, és a színpadon ez hál´ isten megannyi ügyes poén. A darab másik fele a Nemtudomkáról szól; ő a művészet és (néma) költészet maga: virágok nőnek a keze nyomán, meg még a csillag, lásd fentebb, és az állhatatos szerelem. ´ kicsivel jobb véget ér.
Van azután a narrátor, maga Ámi Lajos, egyszerre kint meg bent a történethez képest. És a cár meg az ő leánya, meg egy Raszputyinka nevű szörnyű eb (nem pitbull, viszont gyereke lesz); aztán vannak a Pájinkás Jánosnak szülei, de még nénikéje is meg mások, egy Vénasszony meg két, eggyé olvadt Sárkánykirály.
Ehhez a listához tökéletesen passzol az a mérhetetlen színpadi rendetlenség, amely
a tővel-heggyel összehányt díszletelemekből
keletkezik, és ismerős, otthonos, kellemes. Füzér Anni (aki a jelmezt is tervezte, melynek uralkodó eleme a csíkos pizsamanadrág) egyetlen apró sarkot sem hagyott kihasználatlanul, és a zsúfoltsággal mintegy megszabta a játék uralkodó mozgásformáját is: ennyi bukdácsolást, mászást, kerülgetést, ugrást ritkán láthatni. A különféle tereptárgyak ráadásul változnak és alakulnak: a vaskályha "vaslúvá", azazhogy mozdonnyá, az ágy bunkerré, a létra sínné.
Elmondom azért, hogy a több szálon futtatott mese az előadás első részében szépen szélesedik és épül, a másodikban viszont szakadozik és lyukad. A szöveg olvastán ez nem tűnik fel annyira, mégsem merném csak a rendező Forgács Péter nyakába varrni a dolgot. Nem, valamennyi sár ebből a Kárpátié, aki a második részben mintha nem előre, hanem visszafelé, a vége felől építkeznék, ezért aztán például Nemtudomka hol kitüremkedik egy-egy szaggatott jelenetben, hol eltűnik, majdnem egészen. Pájinkás viszont vesszőt fut, és ezzel alaposan elnyomja a többi pofás szereplőt: például a Cárt meg az ő epekedő Gizella lányát. Az iszákos világmegváltó szülei életszagúan statisztálnak. Mindenesetre "schnellben" forog a történelem óriáskereke.
Forgács Péteré és a színészeké az érdem, hogy színpadra teremtődik a Kárpáti darabjában megírt tarka világ. Nem mondom, hogy minden egyes részlet, az összes jelenet egyetlen nagy ívet alkot - de miért is kellene ennek mindig így lennie? Nagyon is kilóg például a Pájinkás Jánost kergető Vénasszony két zárt jelenete; nemcsak azért, mert Pap Vera fölényes és egyszerre merész és ízléses játéka kiemeli, hanem mert az alak is leginkább csak lebeg a többiek fölött, nem "vegyül" a bármily mesés, a boszorkányt és tündért elegyítő ősanyához képest mégiscsak "hóttreál" népséggel.
Ügyes a kézzel-lábbal virágot teremtő Hujber Ferenc, álmatag mozgásával és tekintetével, sokszínű "nemtudomjaival" (meg a bevillantott paródiával is). Gyuriska János az öles léptekkel vágtató világmegváltó Pájinkás figurájában leginkább lehengerlő. A Hajdu István játszotta
potrohos Cár olykor mintha kissé gügye lenne,
máskor azonban vág a svindlire az esze, mint a borotva, és Hajdúnak természetesen nem okoznak gondot az átmenetek, pontosabban ezek tökéletes hiánya, az éles váltások. Sztankay Orsolya f. h. játssza Gizellát, a Pájinkásért epekedő, de végül a közvetlen fenyegetettség hatására Raszputyinkával gyermeket (cári szörnyunokát!) nemző, majd az állhatatos Nemtudomkával beérő cárleányt, tehetségesen és kissé elfogódottan. Fesztbaum Béla és Majsai-Nyilas Tünde Pájinkás apját, illetve anyját játssza - a szerepek megbolondított klisék, és az alakítások is ilyenek. A harsány Nénnye szerepében Buza Tímeának legalább a vége felé jut egy markáns váltás.
Oroszlán Szonja a két alakból eggyé lett sárkánykirály; meg kell neki jelenni, és a színésznő megjelenik, ahhoz kétség nem fér. Csőre Gábor adja a terrorista-keretlegény ebet, a Raszputyinkát - ez hálás mesei szerep, nem marad kihasználatlanul.
Elvoltunk jól, végeredményben. Ráadásul az a manőver is sikerült, amely a színházban mindig kényes és majdnem mindig ügyetlen: a közönség - igaz, nem férünk be sokan - részévé vált a térnek, a produkciónak és ennek a világnak, nemcsak azért, mert Ámi Lajos szerepében Szegedi Dezső direkte hozzánk, nekünk beszélt, hanem mert néhányan - köztük én is, a protekciós - kaptunk finom túrós csuszát paprikás csirkével a végén. Ezért is lett ez a kritika a szokottnál kicsit jóindulatúbb.
