A késő 1960-as és 1970-es évek német új filmjének oszlopos tagjaként Volker Schlöndorff a 2000-es évek után sem hagyta abba az alkotást. Legújabb filmje, Az utolsó éjszaka Párizsban (Diplomatie) egy klasszikus filmnyelvi stílussal operáló kvázi-zárt szituációs dráma, noha az általa feldolgozott történelmi esemény hordereje nem erre engedne következtetni.
A hazáján kívül Franciaországban és az Egyesült Államokban is nagy karriert befutó Schlöndorfftól korábban sem állt távol a múlt felé fordulás: Kohlhaas Mihály (Michael Kohlhaas – Der Rebell) című, 1969-es kalandfilmje például a középkori Németországban játszódik, míg az életmű csúcsát jelentő, és az amerikai aranyszobrocskát bezsebelő A bádogdob (Die Blechtrommel, 1979) egy gyermek szemén keresztül mutatja be a két világháború eseményeit. Az utolsó éjszaka Párizsban a 20. század egyik legrejtélyesebb történetét meséli el: hogyan menekült meg 1944-ben Párizs és annak teljes lakossága az előretörő szövetséges csapatok elől menekülő németek bosszújától. A film központi alakja Dietrich von Choltitz tábornok (Niels Arestrup), aki Hitlertől azt a parancsot kapja, hogy az egyre reménytelenebb hadihelyzetre reagálván aknázza alá az általa elfoglalt francia fővárost, majd – kulturális értékeivel és teljes civil lakosságával együtt – tüntesse el a Föld színéről. A kötelességét látszólag rendíthetetlenül végrehajtani akaró férfit azonban meglátogatja egy titokzatos barát, Nordling konzul (André Dussollier), aki igyekszik rádöbbenteni Choltitzot a tervezett tett súlyára. Mindössze egy éjszakája maradt lebeszélni a tábornokot.
Bár a történet hátterét képező háborús helyzet egy akciódús film lehetőségével kecsegtet, Az utolsó éjszaka Párizsban már a trailerben is megtagadja az attrakciós formát. Schlöndorff alkotásának jelentős része a tábornok lakosztályában játszódik, ahol Nordling váratlanul felbukkan. Bár a külső események megmutatását a dialógusokra épülő – és Choltitz lelkiismereti válságává váló – történet továbbgörgetőinek szánták az alkotók, a kitekintések sajnos minduntalan megszakítják a két briliáns színész játékára alapozott adok-kapokot. Talán bátrabb lett volna a drámát végig a szövetségesek haderőihez hasonlóan körülzáró falak között tartani, aminek zárt szituációs létjogosultságát az is aláhúzza, hogy a film Cyril Gely drámája alapján készült.
Az akadémikus konvencióknak való behódolás kényszere azonban nem csak a metaforikusabb jelentés mellőzésében lelhető fel (a zárt tér felveti annak lehetőségét, hogy a tábornok belső, vívódó világában járunk, ahol a konzul a lelkiismeret megtestesítőjeként van jelen), hanem a stílusban is. Bár Az utolsó éjszaka Párizsban egy minden ízében profi filmnyelvvel operál, a kísérletezéshez való bátortalan hozzáállása gyengíti a történet alapját képező lelki drámát. Alig látunk expresszív világítású jeleneteket, az aláfestő zene ugyan mindig a megfelelő pillanatban zendül fel, de túl szépelegve ahhoz, hogy valóban az érzelmekre hasson. Ezen az alkotás konvencionális stílusából kilógó, és a filmet keretbe foglaló archív felvételek sem segítenek, mert – bár céljuk a történelmi esemény és ezáltal a film történetének hitelesítése, de – már százszor előtt kliséként hatnak (pl. Lamerica, Eldorádó). Arról nem is beszélve, hogy ezt a szekvenciát – a mozgóképes alkotásokban nem egyszer felhasznált – Beethoven 7. szimfóniája festi alá (Zuhanás, A király beszéde). Az előcsomagolt stílus különösen rosszul hat a film előrehaladtával egyre inkább valós szereplővé váló Párizs ábrázolására: a Fény Városának képei és a róla való elragadtatott beszéd helyenként feláldozza a valószerűséget az egzotizálás oltárán, és emiatt óhatatlanul giccsbe hajlik. A romantizálás persze betudható Schlöndorff személyes kötődésének is, hiszen 1956 után itt élt családjával, és filmes karrierje is Párizsban vette kezdetét.
Az utolsó éjszaka Párizsban a rendkívül sok lehetőséget magában rejtő történet ellenére egy viszonylag középszerű alkotás lett, és noha megvalósítása profi, bátortalan és a konvencióknak szolgamód behódoló stílusa csak úgy-ahogy fejti ki a várt hatást.
