Pici nosztalgia

Én a gimiben alapvetően Hobós voltam. Volt lecsövesített, kopott, foltozott Levi's farmerem, alföldi papucsom, amit addig hordtam, míg talpa ki nem lyukadt, kockás flaneling, bolgár matrózcsíkos póló, bőrszíjon kis fagolyócskák és agyagmöhöncék a nyakban. Volt szimatszatyrom, rajta filctollal, aprólékos műgonddal hirdetve zenei ízlésem: Led Zeppelin, Pink Floyd és HBB. Volt még igazi fityiszes jelvényem is. A nyolcvanas évek elejét írtuk, de tudtuk, hogy nyugaton már régen a punkok és a new wave a menő, ám ezeket (úgy véltük ott a Viharsarokban) csak a divatmajom popperek hallgatták - az első igazi magyar punkot pedig, Güzüt és többieket a CPG-ből, '83 táján láttam először a szegedi Kárász utcán. 80-82-ben azonban nálunk még a hippik virágjai virítottak. A moziban egymás után nyolcszor néztem meg Milos Forman Hair című filmjét, de csak azért, mert többször nem adták. A vidéki kisvárosban HBB-t hallgatva úgy éreztem magam, mintha én is a fővárosban élnék, Kőbányán, s az én életem a legszarabb (tehát sajátos értelmezésben a legjobb). Legjobban talán azt bírtam a HBB-ben, ami elsősorban Földes Lászlót jelentette számomra ekkoriban, hogy nem volt buta, hanem több volt, mint egy zenekar és megpróbált képviselni valami ismeretlen, izgalmas és távoli, zenén túlmutató kultúrát. Jött Hobó József Attilával, Ginsberggel, Kerouac-kal, s olyan komolynak számító zenekarokkal, mint Syrius, vagy a legendás, ám még/már ismeretlen Kex. Népművelés-szakra is azért jelentkeztem, mert Földes arra járt. Voltam a híres-hírhedt Fekete Bárányok-koncerten, meg sok egyéb más Hobó-koncerten, később, népművelőként még én magam is szerveztem kettőt – bár akkor már zeneileg teljesen másfelé kalandoztam. Hobó valamiféle keleti értelemben vett fogadatlan tanító volt számomra. A Fekete Bárányok-koncerten aztán odakeveredtem mellé, és (mivel nem vagyok rajongó-típus, így nem hordtam magamnál autogramfüzetet sem) a nálam lévő Üvöltés-kötetet nyújtottam oda neki, hogy írjon bele valamit. Beleírta, hogy: Vigyázz rá! Hobo, de nem ezért döbbentem le, hanem azért, mert megéreztem, hogy Hobó, a csavargó erősen be volt pacsulizva… Ekkor valami megszakadt nálam.

A Kopaszkutya

[img id=332878 instance=1 align=left img]A hitelesség talán a legfontosabb a rockzenében. Fontosabb, mint a zenei tudás, a kinézet. Szomjas György '81-es Kopaszkutya című filmje éppen ilyen hitelesen mutatta be egy igazi szocialista nagyváros külső kerületében szerveződő, szakadt, koszos, nyominger rockbandának karrier-történetét, mely egy zseniális húzással saját hendikepjéből kreált előnyöket. Ahelyett, hogy megpróbált volna csillogni, sztárnak mutatkozni, lement kutyába, és koszosabb, rohadtabb és szakadtabb volt mindennél. Aztán jöttek a hírek, hogy betiltották a film zenéjét tartalmazó lemezt, de a film mégis kinn volt a moziban. Jó volt, izgalmas volt és úgy tűnt, igazi és hiteles is volt. Azt mondom, hogy Deák Bill és Póka mind a mai napig viszonylag hitelesen képviselik ezt a filinget, még akkor is, ha már nagyobb lakásban laknak, pocakot növesztettek, konszolidálódtak. Földes személyiségében rejlő óriási ellentmondások pedig ekkor talán még egyensúlyban voltak az általa képviselt üzenettel.

A hitel elvesztése

Ahogy azonban múlt az idő, és vált Földesből egyszemélyes népművelési intézet, úgy vesztette el saját, innen visszanézve mindig is elég tántorgó lábakon álló hitelét. Mivel gyakorlatilag ő a zenekar minimum 80%-a, így ott is recsegni kezdtek az eresztékek. A rendszerváltás környékén már nyilvánvaló volt, hogy ilyen is csak nálunk lehet, hogy egy alapvetően kisebbségi, rétegműfajt képviselő zenekar az egyik legsikeresebb stadionzenekar legyen – miközben a rockzene műfaja Nyugaton teljesen más rúgóra járt. Ez a mostani film, mely harminc évvel az eredeti Kopaszkutya után készült, nagyrészt visszaemlékező riportfilm, aztán végképp elmélyíti az árkot. Bill maradt meg legtisztességesebbnek. Egyszerű, önazonos kőbányai romagyerek, akinek hatalmas torkot és szívet adott az Isten és ő ezért hálás is. Póka is inkább egy becsületes asztalosmester, mintsem rocksztár. Földes viszont leállíthatatlan. Ugyanazokat az ezerszer elmondott, önmagát igazolni szándékozó paneleket ismételgeti, melyek hitele már régen eltűnt, ha volt egyáltalán. Soha nem akartunk sztárok lenni, majd a következő snittben húszezer ember tapsol neki? Mi a sztár, ha nem az, akinek tízezrek tapsolnak? És ez még nem is lenne baj, ha nem állna szöges ellentétben minden egyes szava mindazzal, amit eddig képviselt. Amikor pedig József Attila legnagyobb önjelölt magyar promótereként átveszi a Kossuth-díjat attól, aki éppen József Attila szobrát akarja elbontatni, akkor megint megszakadt bennem valami. Schuszter Lóri már tényleg nem hiányzik innen…

Kinek ajánljuk?
- Tántoríthatatlan Hobó-rajongóknak.
- Akik nem láttak még modern rockszínpadot, felülről.
- Aki mindig csodálkozik, hogyan tudják a rocksztárok fejben tartani azt a rengeteg dalszöveget.

Kinek nem?
- Akit bosszantanak a nyilvánvaló önellentmondások.
- Akik elvárják egy interjúalanytól, hogy szabatosan megfogalmazott, őszinte választ adjanak a feltett kérdésekre.
- Akik bármilyen okból nem szeretik a blues-rockot.

3/10