"Hozott európai anyagból bármilyen átalakítást vállalunk" - bízvást kifüggeszthetnének efféle hirdetést a nagy hollywoodi stúdiók kapuján. Hosszú ideje tart ez a koppintási divat, melynek már olyan remekművek is áldozatául estek, mint a Kék angyal vagy a Kifulladásig. A gyakorlatot tulajdonképpen nem kárhoztathatjuk, elvégre mindenki azzal főz, amihez hozzájut, a jogi háttér mindig patyolattiszta, csak az a baj, hogy a második szülés "fogós műtéttel" történik, s ilyenkor óhatatlanul deformálódik az újszülött, értsd: romlik az eredeti alkotás bukéja, kicsorbul a stílus, kiszikkad az eredetiség.
Ilyesmi esett meg a Nyisd ki a szemed! című Alejandro Amenábar-filmmel is, melyre kitűnő szimatú mogulok vetettek szemet azon melegében: Paula Wagner producer, Cameron Crowe rendező s maga Tom Cruise, akinek masszív spanyol érdekeltségéről hasábokat írnak tele a lapok. De hát tekintsünk el a méricskélő összehasonlítgatástól: lássuk, mit ér az idegen copyright alapján megszerkesztett pszichothriller?
"New York" ifjú hercege, a fess megjelenésű David Aames a társadalmi elit tagja, egy kiadó nagy hatalmú ura. Dúskál a javakban és szerelmi élete is meglehetősen mozgalmas. Környezete mindemellett korántsem ideális, és lelki hátországa sincs teljesen rendben. Lidérces álmok rohanják meg, melyekben sajátosan összekeveredik a képzelet és a valóság, szürreális élményeket izzad végig kába öntudatlanságban, arcok és személyiségek mosódnak egymásba dermesztő vízióiban, sokkoló események főszereplőjeként verejtékezik párnáján. Két nő kísérti, szereti, követi, bűvöli, gyötri, csábítja, emeli egekbe és taszítja mélyre. Julie az egyik állandó útitársa. Tőle sokáig nem tud, a varázslatos Sofia a másik, akitől viszont egyáltalán nem akar szabadulni. A konfliktus tulajdonképpen azzal mélyül el, hogy a playboynak egy autóbalesetben szétroncsolódik a képe, méghozzá cefetül, és úgy látszik: leépülése visszafordíthatatlan. Magánya börtönébe zárva már-már feladja, pedig gondos terápiával kezelik, pszichiáter pátyolgatja a tudatát. Aztán következik a szokásos fordulat, s hősünkkel együtt beúszunk a rózsaszínű - vanília-csokoládé - záróképekbe "az öntudatra ébredést bemutató utazás" végén. Több tételből áll az elnyújtott, ráadásul édeskés és didaktikus finálé. Nyisd ki a szemed, sugallja az "üzenet", még szerencse, hogy viszonylag enyhén ragacsos szöveg társul a bombasztikus fináléhoz.
A Vanília égbolt minden porcikájában másodlagos, utánérzéses, eklektikus produktum. Cameron Crowe eléggé szimpla mondanivalót tupírozott fel bonyolultnak álcázott látomássá. A látványelemek megkomponálására mindazonáltal nem sajnálták a pénzt és az energiát (a Time Square-t látni egy hosszú jelenetben töküresen: egy teljes vasárnapra ürítették ki a metropolis központját a felvételek kedvéért, képzelhetni, mennyibe kerülhetett). A zenei válogatás igényes és hangulatos. Tom Cruise jól érzi magát saját fizimiskájával és maszkban egyaránt, igaz, figurája cselekvéseinek logikai képtelenségeit nem képes elhitetni. A pszichológiai bakugrásokat egyébként sem lehet az álmok irracionalitásával menteni vagy magyarázni.
A film szerzője több alkalommal utal a "rokonságra", az ihletőkre, minden bizonnyal a példaképekre. Többször beúszik a Jules és Jim plakátja és citátuma, Gregory Pecket látjuk fiatalon, hangsúlyos a Beatles-együttes előtti kalapemelés. Francois Truffaut, ha élne, nyilván örülne annak, hogy műve immár klasszikussá nemesedett, ugyanakkor azt is konstatálná: tisztelet ide, tisztelet oda, a Vanília égboltból az hiányzik, ami az ő munkáinak a lényege volt: a frivol játékosság, a követhető logika, a mélyebb gondolati tartalom.
