Ritkán használom az aranyos kifejezést egy filmre, elvégre nem egy simogatásra váró kisállatról, vagy egy szeretgetésre áhítozó kisgyermekről van szó. Mégis, A könyvtolvaj minden ízében aranyos film, amely ugyan jóval többet akar mondani a világról, mint amennyire képes, de olyan visszafogottan, sablonmentesen mesél, hogy minden hibája ellenére megéri a mozijegy árát.
Adott nekünk a háborúra készülő, náci Németország, valamint egy szűkszavú kislány, Liesel Meminger (Sophie Nélisse), aki kommunista édesanyja „eltűnése” után nevelőszülőkhöz kerül. A „normáls” (azaz se nem zsidó, se nem baloldali) család viszonylagos biztonságban él a harmadik birodalomban, amikor felbukkan náluk egy régi barát fia, Max (Ben Schnetzer), aki a kristályéjszakát túlélve náluk kér menedéket. Aki pedig Liesel történetét elmeséli nekünk, nem más, mint maga a Halál (Roger Allam).
Közhelyes, de igaz: második világháborús drámákból Dunát lehetne rekeszteni. A Markus Zusak regényéből készült A könyvtolvajt az emeli ki, hogy a túlélés tematikáját nem a hagyományos módon dolgozza fel. Főhősei az új rendszerbe tökéletesen illő német állampolgárok, akik nem zsidók, nem kommunisták, illetve semmilyen olyan életmódot nem folytatnak, ami a Führer haragját felkelthetné. A menekülés itt más szinten zajlik. Az analfabéta Lieselt nevelőapja tanítja meg olvasni, ironikus módon egy temetkezési kézikönyv segítségével. A kislány számára a könyvek fokozatosan a kiutat kezdik jelenteni nem túl vidám, ám az akkori állapotokhoz képest normális életéből. A zsidó fiú, Max feltűnésével a regények egyúttal egy jobb, boldogabb világ ígéretének hordozói lesznek.
A film bizonyos szempontból az Állj mellém!-mel állítható párhuzamba. Ahogy ott az elmúlás gyerekfejjel történő megértése volt a fő vezérmotívum, itt a háborúval való szembesülés épül be fokozatosan a szereplők mindennapjaiba. A rendező hibátlanul visszaadja, hogyan fogják fel a gyerekek a háborút: úgy nagyjából sehogyan. Először szinte csak játék, a felnőttek szórakozása, egészen addig, amíg a hozzájuk közel állók veszélybe nem kerülnek.
A televízióból átigazolt rendező, Brian Percival (nevéhez mostanában a Downton Abbey epizódjai köthetők) egyáltalán nem vallott kudarcot. Filmje minden szempontból mozis megtekintésre termett. Florian Ballhaus képei, valamint John Williams zenéje (amiért a mester megkapta a neki pár évente kijáró, kötelező jellegű Oscar-jelölést) gondoskodik arról, hogy Liesel világa beszippantson és magával ragadjon két órán keresztül. A technikai kivitelezés teszi bájossá A könyvtolvajt, aminek meglepő módon nem a címszereplő adja a lelkét, hanem sokkal inkább a körülötte élők. Geoffrey Rush barátságos apafigurája, Emily Watson házsártos, de jó szándékú mostohaanyja, a szomszéd kis srác, Rudy (Nico Liersch) mind-mind élettel telibb figurák Lieselnél. Ez a legnagyobb baj.
A Halál már rögtön az első jelenetben elmondja, hogy nem érti pontosan, mi fogta meg Lieselben. Sajnos a kétórás játékidő végére mi se leszünk tisztában ezzel. Liesellel rendkívüli dolgok történnek, ám ő maga ettől még érdektelen marad. A gondok leginkább az őt alakító színésznővel van. Egyrészt nem túl szerencsés lépés, hogy a majd’ a teljes világháborút felölelő történetben végig ő alakítja a serdülő lányt. Másrészt egyszerűen nem elég érett a feladathoz, hogy átélhetően tudja visszaadni mindazt, amin karaktere keresztül megy.
A Halál fent említett narrációja is egy kevésbé működő eleme A könyvtolvajnak. Néha fel-feltűnik, mond valamilyen nagy életigazságot, vagy annak szánt bölcsességet, de nem tesz hozzá sokat az eseményekhez. Az eredeti regényben feltételezem jobban működött ez a vonal, filmben viszont nagyon kilóg.
A könyvtolvaj korántsem tökéletes alkotás, a varázsa viszont az első perctől az utolsóig kitart. Leköt annak ellenére, hogy cselekménye csak lassan sodródik, sokszor céltalanul, unalomba viszont nem csap át. A világmegváltásba ugyan beletörik a bicskája, a bája mégis nagyon könnyen szerethetővé teszi. Megéri moziban látni!
