Az első háromdimenziós táncfilm azt hozza, amit elvárnak tőle: a sok beszédnek sok az alja mondás szellemében a mélytartalom helyett a látványos koreográfiákra helyezi a hangsúlyt. Ha így közelítünk hozzá, nem csalódunk benne.
Legmodernebb-kori táncfilmek
Az újsütetű táncfilmek - amiket a popzene festett alá -, A hírnév (1980, rendező: Alan Parker), a Flashdance (1983, rendező: Adrian Lyne) és a Dirty Dancing - Piszkos tánc (1987, rendező: Emile Ardolino) filmekkel alapozták meg magukat (elismerjük, a nem annyira egynemű A hírnév némiképp kilóg a sorból). Táncos betétek korábban is léteztek, különösen az amerikai musical hőskorában, de ahogyan a művésziskola növendékei a New York-i utcán a taxik tetején tobzódtak, ahogy Jennifer Beals ontotta magára a tartályvizet (bár hegeszteni egyáltalán nem tudott, jegyezték meg oly éles szeműen az Alul semmi kirúgott vasmunkásokból verbuválódó angol chippendale fiúi), vagy amiképp Patrick Schwayze az ágyékához dörzsölt (bármit, ami az útjába esett), az egészen más volt, mint Gene Kelly tócsaszteppje (Ének az esőben) vagy Fred Astaire és Ginger Rogers (Dalol a flotta) suhanása. A popkultúra felívelése mellett a mai táncfilm megszületéséhez szükségesek voltak a John Travolta-filmek - Szombat esti láz, Grease -, az erős szexuális szimbolikájú mozgás mellett kellett, hogy az olyan "pop-kulturális progresszív elhajlások" is dívjanak a fiatal célközönség körében, mint a születését követően számtalan alfajra bomló hip-hop, break és rap.
Kilóg a sorból
Megszületett a mai értelemben vett táncos film, amely a ritka kivételtől eltekintve - Billy Elliot (2000, rendező: Stephen Daldry) - egyszerű történetvezetéssel (a sanyarú sorsú hősből az ellenhatások dacára is kibukik és érvényesül a tehetség, ez alól Billy Elliot sem kivétel), divatos zenékkel, fiatal és szép szereplőkkel célozza a tinédzser (első sorban: nőnemű) közönséget. Az új "műfaj" letéteményese, Hollywood a kétezres évektől ontotta ezeket a filmeket, a jobban sikerült Honey-tól (2003, rendező: Bille Woodruff) az egészen gyenge remake-ig, a Fame - Hírnévig (2009, rendező: Kevin Tancharoen), közöttük a Step Up (2006, rendező: Anne Fletcher) és a Streetdance - Step Up 2. (2008, rendező: Jon Chu) című filmekkel, és most elérkezett hozzánk (is) a Streetdance 3D. Ami két szempontból azért mindenképp kilóg a sorból. Egyrészt mert háromdimenziós (az első ilyen a táncfilmek közül), másrészt mert brit.
Utcai tánc kontra balett
Az angliai környezetbe helyezett történet során - kézenfekvő, hogy a helyi színezet tisztázása érdekében lássunk némi vágóképet a Temzéről - az utcaitánc-bajnokságra izmozó rongylábú brigádnak a próbahelyért cserében együtt kell működnie a Királyi Balettintézet karót-nyelt növendékeivel. Konkrétan: a visszafogottan lázadó intézeti tanárnő (Charlotte Rampling) ajánlatára be kell venniük a csapatukba pár balettost is, azaz a két alapjaiban különböző (szegények-gazdagok, modortalanok-jólneveltek, lazák-merevek stb.) világ lakói egymásnak feszülnek, de, persze, diadalmaskodik a tánc közös szeretete és a versenykihívás (még az utolsóelőtti próbatétel is legyőzetik a nemes cél érdekében).
Ja, és a harmadik különbség
Okulni sokat nincs min. A szabványproblémák a szabványos módokon megoldásra kerülnek, de valószínűleg nem is az volt a cél, hogy szétfeszítsék a táncos-filmek drámai kereteit. A térhatást nem érezzük igazán indokoltnak, két jelentősebb táncszcénánál érezzük a hatását és indokoltságát. (Akkor a többi jelenetben meg miért nincs számottevő funkciója?) A klipkészítésen edződött Dania Pasquini és Max Giwa rendezőpáros jól megkoreografált mozgásképeivel tulajdonképpen elvégezte a dolgát, szinte biztos, hogy a célba vett korosztály számára "bejön" a film, az itt-ott ismert számokra beindul lábukban a bugi, és a habosított végkifejletű "boldogvég" feltölti a romantika-akkumulátoraikat.
Egyébként pedig tévedtünk, merthogy nem is kettő, hanem három a különbség: az angol Streetdance 3D szendvicsbárban senyvedő főhősnője-tánctalentuma, Carly (Nichola Burley) nem egy tipikus hosszúlábú tengerentúli csinibaba, és ez bizony határozottan jót tesz ennek a tehetségtörténet-sablongyűjteménynek.
Kinek ajánljuk?
- A Step Up-filmek elkötelezett kedvelőinek.
- A tehetségkutató tévé-show-k nemzedékének.
- Akik nem szeretik a váratlan fordulatokat és elvárják a happy endet.
Kinek nem?
- Akik a testbeszéd helyett a beszélő fejeket részesítik előnyben.
- Falábúaknak.
- Akik szerint zenére maximum pogózni lehet.
5/10
