Bár a Tűzraktár épületének felkapottságában van valami, ami Berlinben már húsz éve is némileg túlhaladottnak számított, erre a Shakespeare-előadásra nagyon hiteles a Ferencváros rozsdaövezetének e jellegzetes területe. Egy használaton kívüli gyár negyedik emeletén nem tudja Skóciánk, hogy éppen sírjon vagy nevessen önmagán. A közönség áll, illetve a terem három-négy helyszíne között járkál, hogy kövesse az előadást. Az elején vaksötét: a kurta láng már akkor kihunyt, mielőtt bármi elkezdődhetett volna. Aztán egy kétszemélyes együttes agresszív rockzenéje hangol rá a csatára, majd megjelennek a dráma szereplői is. A vértől áztatott skót föld urai bőrkabátokban, kapucnis dzsekikben törnek egymás ellen: ruhájuk ott van valahol az egyenruhák és a rendőrség látóterébe kerülő szervezett bűnözői csoportok divatvilága között. S nem igazán ütött el a közönség értelmiségi bőrkabátjaitól sem. Nincs tehát színpad, díszlet és jelmez, nem lesz hát világítás sem: a nézőnek nem pusztán reagálnia kell arra, amit lát, de meg is kell találnia, mit lásson.
Az egész koncepcióban fontos a közönség szerepének átértékelése. A néző úgy lesz részese a játéknak, mint Skócia lakói a Macbeth-kor történelmének: ha kívül akar maradni, akkor is benne van. S ez az előadás végére egyre hangsúlyosabb lesz: amikor az erdő elindul Macbeth ellen, a címszerepet játszó Szabó Győző egy széken ülve bámulja meredten a fölé magasodó nézőket: mi vagyunk az erdő. S amikor a darab úgy ér véget, ahogyan elkezdődött - öldöklés, jó időben pártot váltó főurak -, s Banco fia újra fenyegetést jelentve a trónra átsuhan a gyári csarnokon, akkor kristályosodik ki Shakespeare és a történelem fanyar tanulsága: amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Nem a nézőtérről nézzük a színpadot, hanem játszunk valami darabban. Bár a környezet és maga a darab is csábító, Fésős András rendezése mégsem enged a kísértésnek. Nincsenek látványos harcjelenetek, a színészi játék inkább visszafogott, és Kovács Kristóf fordítása is megtartja Szabó Lőrinc hangulatát. Szabó Győző nagyon jó Macbeth. Vele egy szinten van Macduff és a Bancót játszó Scherer Péter is. Megannyi nagy alakítás.
A Tűzraktárban Macbeth nem úgy dönt, hogy gazember lesz, hanem azzá válik. Levetkőzi azt az illúziót, hogy tisztán is lehet karriert csinálni. Amikor aztán ráébred, üres az égi trón, megsokszorozódnak a lehetőségei. Igaz, akkor az kezdi el nyomasztani, hogy minek. Macbeth Shakespeare korában még bűnöző, ma már tragikus hős.
