Mikor e sorok íródnak, a 37. Magyar Filmszemle éppen a közepén tart, tehát van még hátra egy s más, ám nyugodt szívvel jelentem ki, Szaladják István Madárszabadító, felhő, szél című munkája nemcsak a szemle, hanem a teljes magyar filmtörténet egyik legjelentősebb munkája. Tökéletesen mindegy, kap-e díjat, vagy sem, az is mindegy, külföldön díjazzák-e, sőt, valószínűleg még tömegek sem fogják megnézni. Mégis a legfontosabb filmek közé tartozik, mert megvan benne az az elementáris erő, az a kristálytisztára összesűrített mondanivaló, az a katarzis, amely csak a legnagyobb művekben. És mint ilyen, nem trendi sem.
Nem egyszerű film, még akkor sem, ha sztoriját két-három mondatban el lehet mondani. Talán valamelyik francia újhullámos guru mondta anno, hogy a legjobb filmek sztorija néhány egyszerű tőmondatban elmesélhető. Manapság elfelejtkezünk arról, hogy a film tulajdonképpen egymásba fűzött képekből áll, amelyeknek mindenféle írott vagy beszélt narráció nélkül is el kell tudni mesélni egy történetet. A Madárszabadító... dialóglistája sem lehet több néhány oldalnál, nem véletlenül mondom, hogy nagy film. A lankás dombokon hullámzó aranysárga búzamezőben egy szőke fiú halad sietve, kezében madárkalitka, ajándékba viszi kedvesének, a szomszéd faluba. Az úton azt tanítja a madárnak: Szeretlek! Összetalálkozik egy nagy szakállú emberrel, aki furcsa-szép dolgokról mesél neki, felhőkről, szabadon szárnyaló madarakról, fákról és virágokról. Olykor, a környékbeli parasztok által elrejtett madárcsapdákból pedig kiengedi a foglyul ejtett madarakat. Együtt baktatnak tovább, s mire elválnak útjaik, a fiúban, Vászkában valami teljesen megváltozik. Már nem látja, hogy a távolban botjukat lengető dühös parasztokkal teli szekér száguld magára maradt útitársa felé...
Nagyjából ennyi a cselekmény, de maga a film persze jóval több. Költőien, sőt biblikusan tömör, bölcs szentenciák, elsőre talán értelmetlen, csak hosszas ízlelgetés alatt kibomló értelmű mondatok puszta felfogásához is idő kell. Ezt az időt, s az ehhez kellő meditatív, spirituális hangulatot biztosítják a pazarul fényképezett tájak, amerre a vándorok útja vezet. Nem véletlen talán a pompázatos fényképezés, hiszen tulajdonképpen két operatőr filmje ez, a rendező Szaladják is elsősorban operatőr, ő fényképezte Hajdú Szabolcs Tamara című filmjét is, míg e film operatőre Gózon Francisco volt, aki már számtalan filmben és számtalan stílusban bizonyította képességeit. Jelen esetben kitűnően vizsgázott kollegialitásból is, hiszen nem lehet egyszerű egy operatőr-rendező instrukcióit követni, és kitűnően a filozófiai mélységű képalkotásból is. A képeken a lehető legegyszerűbb formák láthatók, közönséges növények, madarak és a néhány szereplő. De filmvásznon tán még sohasem volt látható ilyen csodálatos kamillavirág-zuhatag, ilyen monumentálisan hullámzó búzatenger, nem hatódhattunk meg egy domb tetején álló csonka és magányos fától.
E letisztult és átgondolt, mélyen spirituális filmet Szaladják eleve orosz közegbe szánta, mivel abban a kultúrkörben látja még élőnek a zarándoklat rítusát. Filmje hiteléhez elengedhetetlen a szereplőkből sugárzó orosz transzcendencia, ezt más kultúrából jövő színész eljátszani nem tudja. Orosz szereplői (végig orosz nyelvű a film) sem játszanak, lényük, jelenlétük azonban utánozhatatlan. Egy nem orosz színész sem tud úgy a távolba meredni mélyen, nagyon mélyen elgondolkozva, miközben szemébe fújja haját a szél, mint például e film szereplői. Ahogy a madárszabadító kinyitja a kalitkát, mindegyiket megtalálja, hallja és érti a madarak énekét; ahogy kinyitja a kalitkát, és összezárt tenyeréből szélnek ereszti a madárkát, érezzük a dolog nagyszerűségét. Szakrális értelemben vett áldozathozatal történik, a szabadság áldozatát a madárszabadító szenvedi el, mivel a feldühödött parasztok utolérik. Profán, hétköznapi megváltóként vérbefagyva egy trágyadombon fekszik, kezei széttárva, teste a parasztok vizeletében ázik. A folyó túloldalán azonban Vászka kedvese, Szonja mellett fekszik a búzában, a felhőket nézik és boldogok. Az élet szép.
