Majdnem dráma

Árva Boróka egy állami gondozott lány, aki elérve a nagykorúságot, kilép az intézet kapuján. Árva Boróka megkapja az otthonteremtési segélyt, amelyet néhány nap alatt el is ver. Árva Borókát az őt kihasználó pasija előbb prostitúcióra kényszeríti, majd egyszerűen eladja egy stricinek - egy motorért cserébe. Árva Boróka az országút mellett dolgozik kurvaként, de jobb életre vágyik, és meg is van benne az erő, hogy változtasson a sorsán.

Nem egy vidám történet, igaz? Kőkemény szociodrámának hangzik, mégsem az: Bacsó Péter furcsamód majdhogynem vígjátékot kerekített ebből az alapanyagból. Bacsóról persze tudtuk mindig is, hogy igazából a szatíra és a könnyedebb műfajok az ő igazi terepe, és minden filmjén érezhető volt egyfajta speciálisan "bacsós" világnézet, de ez a merész (és talán nem is teljesen szándékos) döntés és hangnem még tőle is meglepő - egy ilyen sztori esetében. Szerencsére az igazán ütős drámaiság kerülése és a könnyedség nem megy át a téma elbagatellizálásába és kinevetésébe: nem, Bacsónál is szomorú dolog árvának és prostinak lenni, csak őt ebből a történetből nem a mélységek, hanem a lehetséges magasságok izgatták. Az, hogy egy különleges személyiség hogyan tud túlélni, és boldogságra törekedni még egy ilyen helyzetben is.

Megteremtett hát egy különleges személyiséget: Árva Borókát, aki egyszerre sokat tapasztalt és lélekben ártatlan, egyszerre kislányos és nőiesen érzéki, egyszerre tiszta amellett, hogy folyamatosan bemocskolják. Mindez nem sikerülhetett volna Bacsónak, ha nem talál egy igazán rátermett színésznőt, egy fiatal és új arcot. Ubrankovics Júlia személyében megtalálta, akit keresett: a Színművészeti Egyetemen frissen végzett színésznő nevét nem árt, ha már most megjegyezzük, mert sok filmben fogjuk még őt viszontlátni. Az alakításának legnagyobb erénye (a lényéből és megjelenéséből fakadó eredendő báj mellett) az az érettség, amellyel a figurát felépíti: érezhető, hogy egy intelligens, tudatos alkotót látunk. Nem túlzás kijelenteni, hogy ő emeli a filmet az átlag fölé: az általa megteremtett figura kisugárzása még a dramaturgiai bakikat is feledteti velünk.

Mert azért van néhány dramaturgiai bakugrás a forgatókönyvben: a történet hiteles abból a szempontból, hogy a valóságban is EZ történne-történhetne, de merőben hiteltelen abban, hogy biztosan nem ÍGY történnének meg ezek az események. Egy strici nem adná fel a megszökött kurvája hajkurászását azért, mert egyszer lefújták zöld festékkel, egy miniszter nem engedné zsarolni magát azzal, hogy valaki kigombol előtte egy melltartót stb. És bár Bacsó nagy teret hagyott a színészeinek az improvizálásra, ami a dialógusok folyékonyságán és fiatalosságán érezhető is, de azért ezek a figurák még így sem (messze nem) azt a nyelvet beszélik, mint amelyet a hasonló sorsúak beszélnek az életben.

Szóval nagyon vegyes film a Majdnem szűz: kimondottan szerethető, van lelke, van benne merészség, vannak nagyon jó pillanatai, és vannak hibái is. Bacsó Péter utolsó filmjéről van szó: az idős rendező kijelentette, hogy egészségügyi okokból több filmet nem készít. Bacsó Péternek már semmit sem kell bizonyítania, és nem kell a világot sem megváltania. Egyszerűen elkészített egy utolsó szórakoztatóan "bacsós" filmet, amely magán hordozza minden percében a rendezői kézjegyét, és amellyel ráadásul még a mai magyar valóságra is reflektálni próbált. Hogy ez utóbbi nem minden elemében sikerült tökéletesen? Soha nagyobb baj ne legyen.