Rendezőnk nyilvánvalóan annak a - fénykorát a kilencvenes évek elején magyar mozivásznakon tobzódással eltöltő - csoportozatnak a kicsit megkésett muzsikása, amit a továbbiakban (ha véletlenül szóba kerülnének) lótuszevőknek hívunk. Hangképzési ismereteik úgyszólván teljes hiányáról lehet legkönnyebben felismerni őket, nem hangsúlyoznak, és nem artikulálnak, monoton pereg el minden szavuk - enerváltak és másodlagos frissességűek. Mondhatnánk, ilyenek bárminő élethelyzetben - de ritkán láthatjuk őket élethelyzetekben. Gyakorlatilag zérus halmazú bizonyíték áll rendelkezésünkre létezésükről - úgy kéttucatnyi film: a Lakatlan embertől az Árnyékhadseregen, majd a Rám csaj még nem volt ilyen hatássalon át Vranik ígéretes első filmjéig, a Fekete keféig. Mármost, ha az irályt en bloc tesszük mérlegre vagy az Adást csak úgy magában, óhatatlanul is felmerül a kérdés: mitől is tűnt ígéretesnek a Fekete kefe? Attól, hogy tényleg vicces volt egy olyan korban (majd' öt éve), amikor kötelező volt viccesnek lenni, ami ugye rengeteg kortársi erőlködést eredményezett. Illetve, hogy béklyói szorításából is próbált valami érvényes üzenetet közvetíteni, tán olyasmit, hogy nem az egyes ember élete, hanem a világ tét nélküli, hát nem is kell nagyon törekedni. Ez nem sok ugyan, de nehéz vitatni.
Ma már más a helyzet, az Adás egy radikálisan tét nélküli film, avval a hendikeppel, hogy mára kábé az utánjátszó nézők is belátták, hogy a feszültség teljes hiánya a mozivásznon nem azonos a teljes fesztelenséggel, de még az időnkéntivel sem. Leginkább az érdektelenséggel azonos. Egyik irányból a pöffeszkedő ürességgel, másik irányból a reménytelen unalommal.
Az Adás pedig afféle ötletfilm valószínűleg, van egy "nagy" ötlete, aztán utánanéz annak, mi lenne akkor, ha az ötlet valóra válna. Eltűntek valami helyről (a háttérben tó, esetleg tenger) az elektronikusan rögzített képek (mondjuk nem a mindenáron való originalitást célozták be az alkotók). Nos, az élet megy tovább, csak az egyik csávó nem tud elaludni, mert a régi szép időkben is a tévére bírt csak. Amúgy minden oké, a celluloidra rögzített képek visszanyerik méltóságukat, a mozi előtt tömegek állnak sorban (már a filmben), az Adás maga pedig a "látványfényképezés" egy aprócska diadala: annyi a "mindjárt behalok tőle" beállítás, amennyi már önmagában megkérdőjelezi a vállalkozás komolyságát. A humort meg alighanem elvitte a kecske, bár én nem szívesen vitatkoznék avval, aki szerint szellemes, ha egy fitneszklub szobabiciklijei generálják az (ugyancsak valahol eltűnt) áramot.
Ja, az emberek is eltűntek sokan, cédulákon keresik őket a hozzátartozók. És a spiritusz is.
