Van, amihez kell a gyurma, sőt csakis a gyurma az üdvözítő anyag. Évtizedekig tartó levelezőbarátságokhoz például, ahol a feladó és a címzett is megejtően magának való, ki-/le-/keresztül- és kasul nézett, emberi kapcsolatokból elégtelenre vizsgázó emberke. Méretét tekintve Mary és Max közül mindenképp Mary az emberkébb, világban elfoglalt helyét tekintve ausztrál csöppség, egy népszerűtlen csufi, akkora magánynyal, mint maga Ausztrália. Szemben vele Max, a találomra kiválasztott levelezőpartner, egy horizontális kihívással és a későn megállapított Aspergerrel küzdő New York-i remete. Belegondolni is rémes, gyurma nélkül mi sült volna ki egy ilyen barátságból. Elég csak a(z egyébként remek) szinkronhangokat; Philip Seymour Hoffmant és Toni Collette-et egy pillanatra Max és Mary szerepébe képzelni - aki szerint ez nem több ártalmatlan gondolatkísérletnél, nem ismeri Hollywood bugyrait. Saját bugyrainknál maradva a gyurma, vagy szebben felöltöztetve a gyurmaanimáció, az alkotói ízlés (úgy is mint az abszurd és a cukiság közti meccs) kedvező állása esetén bámulatosan befogadó masszaként viselkedik. Nem vész össze benne Allen szarkazmusa a Coenek abszurdjával, az orosz hússaláta a montmartre-i bambik lírájával, a sokkterápia a New York-nosztalgiával, az ambuláns fázis a klinikai depresszióval, Max Horowitz Bernard Hazelhoffal. Bernard Hazelhof (M.D.) Max pszichiátereként örökbecsű tanácsokkal is ellát mindnyájunkat: épp testben, épp lélek - vallja a bölcs doktor, levegőben kalimpáló lábakkal, fél kézzel az íróasztalon egyensúlyozva.
