Varázslat: széles közönségrétegből homogén közeg lesz, egy csapásra. A legtöbben kíváncsiak; nyúl sem kell hozzá a kalapba.Mert mindenkit érdekel, hogy hogyan lehet nem akarni valakit, akit egyszer akartunk. "Mindegyik mást…: "a férfi a nőt, a nő a férfit." Egy elválás története.
Forgatókönyvön dolgozott Berlinben, de a konyhájába iráni zeneszó szűrődött, amit nem bírt kiverni a fejéből. Asghar Farhadi korábban színdarabokat, rádiójátékokat és tévésorozatokat írt;legutolsó, vászonra vitt rendezése az Elly története volt 2009-ben. Mint mondja, szereti a nyitva hagyott kérdéseket. Abban a berlini konyhában most olyan nagyjátékfilmet írt, amiért nem csak Arany-, de Ezüst Medvét is kapott. Ebben a moziban földrajzi, kulturális vagy nyelvi határoktól függetlenül két ember kapcsolata határoz meg minden továbbit: az, ami egykor házasság volt, ma semmis. Így indul az (Egy) elválás története.
Nader (Peyman Moadi) felesége, Simin (Leila Hatami) elköltözik, így a férfi egyedül marad Alzheimer-kóros apjával. Fölvesz hozzá egy bejárónőt, Razieh-t (Sareh Bayat), aki a férje tudta és engedélye nélkül vállalja el a munkát. Egy mélyen vallásos teheráni asszonynak már ezzel a ténnyel is nehéz magában elszámolni, de vannak más dolgok, amiket később nem tussolhat el. A titkok éppakkorák, hogy a súlyuk ne terheljen nagyon; hogy a nézőnek ne tűnhessen föl, mekkora lavinává duzzadnak majd. Adott egy válás; egy gyermek; egy magatehetetlen családtag; egy segítő kéz; aztán egy elesett, magára hagyott beteg; egy várandós nő; egy dilemma meg a kérdések:
Egy iráni gyermeknek inkább van-e jövője külföldön, mint a saját országában? És az iráni asszonyok valóban elnyomottak, vagy határozottan kiállnak a jogaikért? Visszatart-e a törvény; és ha nem, van-e más dolog, ami visszatart? Áthidalható a szakadék a közép- és alsóbb osztálybeli emberek között, ha mindannyian félnek? Igaz, hogy a félelem hazugságot szül; a hazugság pedig félelmet?
Súlyos kérdések vonzzák a súlyosabbakat, de a feszültség ellenére is különös, konstans nyugalom uralja a vásznat. Talán a fárszi nyelv teszi, hogy a hangos szó is olyan hangtalan. A fájdalom az arcokon ül, de nem a torkokból szakad fel. Pedig az apró mozaikok lassan csordultig töltik a poharat, ami némán tűr, néha megremeg.
A tizenegy éves Termeh (Sarina Farhadi) még nem döntött. Pedig neki is döntenie kell. Eleinte gyermeki őszinteséggel száll szembe mindennel, amit nem ért, vagy nem akar megérteni. Ám az ő igazi problémája az, hogy észreveszi a félelmet. Azt, ami ott ül minden tárgyalóteremben, minden lépcsőházban, sőt, még a fürdőkád mellett is. A kislányból eltűnik a racionalitás,és egyszersmind előtűnnek az érzelmek: ütős és feszített 120 percet adnak.
Ütős Farhadi rendezőelve is, miszerint ebben a filmben mindenki pozitív, mindenki jó. Különböző nézőpontokból az. És az egészben - ahogy ő is mondja - ez az igazi, ez a modern tragédia.
10/10 pont
