A Budapest Orfeum legkedvesebb színházi emlékeim közé tartozik. Annak idején beszélt róla a város, a cím szállóigévé, márkává vált. A garantáltan politikamentes műsornak erős politikai zöngéje volt - az ízek közül nem utolsósorban a tiltott gyümölcsé bizonyult jellegzetesnek. Politikum volt maga a politikamentesség, egy polgári világ és szubkultúra egy az egyben való, mentségre, alibire igényt nem tartó visszahozása, politikum volt a nyílt, fügefalevél nélküli szórakoztatás, bizonyos nosztalgiák öntudatos kielégítése, hiszen két-három évtizeddel korábban még sokan ültek a nézőtéren a citált műsorszámok eredeti fogyasztói közül. És nem utolsósorban: remekbe sikerült az előadás. A három művész - Benedek Miklós, Szacsvay László, Császár Angela - elemi erejű játékkedvvel és személyes sármmal idézett meg egy pestiességében kortalanul vonzó, emberléptékű mikrovilágot, partnerré és cinkossá avatva a közönséget; nem hiába került át a produkció a Katona József Színházba is, ahol hosszú éveken át telt házakat vonzott.
Persze a nagy hendikeppel nem csak A Pesti Színnek kell megküzdenie: a színházi légkörből - mondhatni, szerencsére - kikopott a nézőtér és a színpad közötti cinkos összekacsintás varázsa, a közéleti töltet, az aktualitásra való huncut vagy kesernyés rájátszás (habár az elmúlt négy év nem keveset tett e cinkosság ideiglenes restaurálásáért). Az előadások ma már csak előadások, és mint ilyeneknek kell megmérkőzniük a közönség érdeklődéséért és érintettségéért. Ha néhány művész, majd a kezdeményezésükhöz elszegődött alkotói kollektíva, történetesen a pesti kabaré sok évtizedes örökségét akarja feltámasztani, az estének önmagáért kell helytállnia - ehhez azonban most is, a feltámasztás szándékán túl, önálló mondanivaló, gondolati hajtóerő, valamifajta elkötelezettség szükségeltetik. A Pesti Szín előadásából éppen ez a személyes indulat hiányzik; nagyrészt szenvtelen és statikus, akár egy múzeumi körséta.
Nem igazán meggyőző már Horváth Péter szöveg-összeállítása sem, bár kétségtelen, hogy az alapelgondolás jó. Horváth fordulatosan és változatosan keveri a műfajokat: konferanszszövegek, viccek, időnként csak poénra csupaszított, máskor kicsit bővebb lére engedett jelenetkék váltakoznak korabeli zeneszámokkal, s az egészet keretbe foglalják az orfeumtársulat atelier-humorú, böllenkedős vagy kollegiális megszólalásai. Az utóbbiak arra volnának hivatva, hogy a társulat tagjainak profilt, valamelyes emberi dimenziót adjanak, ehhez azonban túlságosan közhelyesek; az egykorú kabarészövegek pedig - bár szerencsés kivételek itt is akadnak - egyszerűen nem elég csillogóak, nem elég szellemesek, továbbá hiányzik mögülük a válogató valamifajta kompozíciós elképzelése. A két hosszabb betétszöveg - Fáni és Tóni története, illetve az ezredesnek az ostrom miatt bezárt kabaréban tett látogatása - közül az első szerényke, a második zavaros.
Ugyancsak a válogató-szerző hibáztatható azért, hogy az előadás kétharmadában nem érződik a korszakok közötti differenciáltság; Benedek Miklós konferanszszövegeiben utal ugyan a húszas, harmincas évekre, de ezek nem szűrődnek be a színpadra, hanem mind szöveges, mind zenés anyagukban egyveleggé mosódnak össze, holott épp ezekre a közönség által alig ismert korszakokra fért volna rá az egyénítés, amely aztán az l944-45-ös évek felidézésétől kezdve meg is jön; a felszabadulás utáni rész íróilag is, zeneileg is, rendezőileg is az est legjobb, legkarakteresebb szakasza; a Három aranyásó sematikus Nyugat-kritikája éppúgy átjön a rivaldán, mint a Kedves szaktárs sematikus üzemi idillje, és még sok néző nosztalgiáját csiklandja kellemesen az Isten veled Budapest, te édes című sanzon. Addig azonban - vagyis az 1906-tól 1944-ig tartó időszak vonatkozásában - az előadás mintha csak ürügy volna a jellegzetes, Selmeczi György által koncepciózusan válogatott zeneszámok felsorakoztatásához. Ahogy az egyik konferanszszöveg beígéri: a kabaré valóban megmarad a felszínen. Ami azonban a kabarénak megengedett, az tilos a kabaréval foglalkozó művészi alkotásnak.
Az eddigiek közvetve már utalnak a zene összeállításával érdekeset alkotó Selmeczi György rendezésére is; ez a munka korrekt, de nem elég sziporkázó, ötletei túlontúl is kézenfekvőek, amellett az előadás a műfajhoz képest hosszú is és időnként ritmustalan is. A rendezőtől lehet továbbá megkérdezni, hogy ha már sikerült egy olyan pompásan azonos ikerpárt találnia, mint amilyen Barna Béla és Barna Lajos, miért nem talált számukra az időnkénti belézengésen túl funkciót is? Ugyancsak írói-rendezői, koncepciót illető kérdés a befejezés: a kabaré hatósági betiltásának bejelentése nem kap semmilyen hangsúlyt, se fájdalom, se felháborodás nem vegyül bele, megmarad a közlés szintjén; ezt végül szerencsésen helyreüti a legfülbemászóbb, legkarakteresebb dalok idézeteinek csokorba gyűjtése, amiből kitetszik, hogy a Pesti Szín megfojtásával mégiscsak érték ment veszendőbe.
Selmeczi rendezői munkáját minősíti a színészi munka kedvetlensége, rutinokba merevedő lefojtottsága is, ami megintcsak a Budapest Orfeum színpadi bravúrja után kelt nosztalgiát; az alakításokból többnyire hiányzó glamourt Schäffer Judit látványos jelmezparádéja sem pótolja. Benedek Miklós, ama régi színházi est motorja, stílusosan, de meglepő fásultsággal idézi Benedek Miklóst; az énekszámokat szépen és helyenként drámaian előadó Básti Juli játékán az újabb szerepeit jellemző gőgös bisszigség üt át; Hernádi Judit, Hirtling István, Murányi Tünde korrekten vezetik elő sablonjaikat, habár Murányi bájos bumfordisága az énekszámokban jól érvényesül. Mészáros István időnként elővillantja mindig eredeti, mindig szellemes slemilfiguráját, Vida Péter pedig - akinek sablonjait, ha vannak, szerencséjére még nem ismeri a közönség - olykor robusztus lendületet lop a dolgok menetébe. Feltétlen kiemelést érdemel Molnár Piroska és Hollósi Frigyes; mindketten jóleső perceket szereznek természetessé stilizált, közvetlen, emberi jelenlétükkel. Ha ketten New Yorkban élnénk című közös számuk ritka kivételként kötődik a megelőző reálszituációhoz, és már-már megrendítőnek mondható.
Az előadás címéből aligha lesz önmagánál többet jelentő szállóige, de mivel ízléses szórakoztató programból alig van Budapesten kínálat, bizonyára sok telt házas estének néz elébe.
