Persze van, hogy arra érdemes filmek aratnak sikert, de ha a box office listákat nézzük, fájó, hogy olyanok taroltak, mint a sokadik Transformers-folytatások, a nem sok érdemmel bíró Jurassic World, Christopher Nolan megalomán és zavaros Batman felemelkedése, a Marvel messze legrosszabb filmje, a Fekete Párduc, a borzasztóan idegesítő Minyonok, Tim Burton majdnem legrosszabb filmje, az Alice Csodaországban, vagy az erősen túltolt és félrement Hobbit-trilógia. Szerencsére olykor azért győz az igazság, és mivel Hollywoodban mindenből még több pénzt akarnak kicsikarni, megmenekültünk rémes folytatásoktól. Nincs több Egyiptom istenei, Jupiter felemelkedése, Spirit, Macskanő, Háború a Földön, Pluto Nash.

Azt szinte mondani sem kell, hogy a kultfilmek zöme, amelyeket általánosan klasszikusként szeretünk és tartunk számon, anyagilag zömmel megbuktak. Ilyen többek közt a Donnie Darko, A nagy Lebowski, a Brazil, a Szárnyas fejvadász (és folytatása), a Harcosok klubja, a Nagy zűr kis Kínában, a Testvérbosszú, a Hullajó!, a Grindhouse, a Dark City.

John Carter

Edgar Rice Burroughs első Mars-ciklusának első része, A Mars hercegnője először 1912-ben jelent meg folytatásokban, majd öt évre rá kötetben. A Barsoom-történeteket tekintik minden sci-fi, space fantasy atyjának, így számos motívuma nem csak visszaköszönt az elmúlt száz évben, hanem elkoptatottá is vált. De számos nagy íróra és filmre is hatott, többek között Ray Bradburyre, Robert E. Howardra, H. P. Lovecraftra, és bizony a Star Warsra is.

A Disney ott követte el az első és talán legnagyobb hibát, hogy - talán megijedve attól, hogy a regény eredeti címében szerepel a Mars szó, és ez manapság  már borítékolhatja a bárgyúságot - átkeresztelték a filmet John Carterre. A Vészhelyzet Carter dokiján kívül a nagyközönségnek mond ez valamit? Nem. Másodszor, már jóval a bemutató előtt érthetetlen okokból mindenki elkönyvelte pocséknak. Hogy miért? Fene tudja. Vannak filmek, amik hasonlóan járnak: ilyen volt például a számos hibával rendelkező, de igen szerethető - szintén iszonyatosan drága - A magányos lovas is, ami szintén gyalázatosan megbukott. A szóbeszédnek óriási hatalma van.

És hogy milyen lett maga a film? Nem tökéletes, de messze nem rossz. A látványvilág elképesztő, tökéletesen modellezi Burroughs fura, századfordulós fantasy-sorozatának hangulatát. Michael Giaccino zenéje pályafutása egyik legjobbja, és az írók ügyesen változtattak az eredeti történeten, hiszen abban mindenki meztelenül rohangál a Barsoomon (így nevezik a Marsot az őslakosok), a főszereplő John Carternek nagyjából annyiban ki is merül a karaktere, hogy erős, ügyes, mindenkit lever és megmenti a folyton kiszolgáltatott és elrabolt nőt, a gonoszok gonoszak, és így tovább. Egyszerű, mint a bot, de fenemód hangulatos, mert Burroughs nagyon érdekes világot kreált. Sokan méltatlankodtak, mert humoros lett a film, szokás szerint pocskondiázták a Disney-t, hogy családi mozit kreált a sztoriból. De ez miért baj? 

Sokkal többet érdemelt volna, mint amit kapott, és az egészen biztos, hogy a folytatás még jobb lett volna - pláne, hogy abban bemutatkoznak a Mars fekete kalózai, a növényemberek, a Barsoom teremtéstörténetét is megismerhetjük, a thernek tovább kavarják a kulimászt és egy olyan ősi nép is felbukkan, ami a felszín alatti óriási, tölcsérszerű városban él. 

Sky kapitány és a holnap világa

A '30-as évek ponyváit feldolgozó, egyéni látványvilágú film első ránézésre elég émelyítő - sokan talán egyenesen röhejesnek találhatják -, és a csapkodó szárnyú repülőgépek, no meg a retro óriásrobotok valószínűleg már kapásból elriasztottak egy csomó nézőt. Pedig Kerry Conran tökéletesen megidézte azt a soha nem létezett világot, konkrét képsorokat vett át például a '40-es évek Superman-rajzfilmjeiből, és az egész film gyakorlatilag egy szerelmi vallomás a régi idők filléres történeteihez. Szépen sorban végigveszi az akkoriban legnépszerűbb témákat - bátor pilóta, rámenős újságíró, tibeti titkos város, gonosz tudós, dinoszauruszoktól hemzsegő sziget, óriási gépek, űrrakéták -, és remek ritmusérzékkel adagolja azokat. Egy-egy látványos akciójelenet között Jude Law Sky kapitánya és Gwyneth Palthrow - aki itt meglepő módon nem olyan irritáló - Lois Lane-re hajazó újságírója viccesen oltják egymást, és ez az akció-oltás-akció-oltás megy a film végéig, ami nagyon szórakoztató. 

Mondani sem kell, hogy durván megbukott, az elsőfilmes Conran nem is csinált azóta mást - pedig egy ideig az ő nevét emlegették a majdani Barsoom-film kapcsán. Egyébként kész csoda, hogy a Sky kapitány egyáltalán elkészülhetett, és mivel erősen rétegfilm, sajnos érthető, hogy kudarcot vallott a pénztáraknál.

Münchausen báró kalandjai

Szegény Terry Gilliam valószínűleg a világ legbalszerencsésebb rendezője, talán nem is volt filmje, aminek munkálatai simán mentek volna. A Münchausen báró kalandjai minden idők egyik legnagyobb bukása, pedig sokkal jobb sorsot érdemelt volna: fura, különleges hangulatú mesefilm, csodálatos jelenetekkel, és bár olykor kissé zavaros, ne felejtsük el, hogy Gilliam-filmet nézünk. Már a forgatás is borzalmasan ment, a költségvetés menet közben szinte megduplázódott, és még a végső összeg sem lett elég - grandiózus díszletek helyett azért lett olyan szürreálisan egyszerű a Holdon játszódó rész látványa -, a gyártó Columbia élére menet közben új vezetők kerültek, akik le akarták állítani a forgatást, majd miután mégis elkészült a film, gyakorlatilag elsuvasztották. A negatív kampányolás sem tett jót a Münchausennek, a befektetett pénz töredékét hozta csak vissza.

Dredd

Sylvester Stallone 1995-ös Dredd bírója bár bűnös élvezet, de kevés köze van a kultikus brit képregénysorozathoz. A 2012-es feldolgozás azonban amellett, hogy képregényhű, kiválóan sikerült, pedig a címszereplő Karl Urban - ahogy az eredeti figura is - az egész játékidő alatt nem veszi le a sisakját, végig csak a borostáját és morcosan lebiggyesztett száját láthatjuk belőle.

Pete Travis, illetve ahogy később kiderült, a valódi rendező, az Ex Machinát és az Expedíciót is rendező Alex Garland az alacsony költségvetésből is kihozta a maximumot, és egy látványos, pörgős, kompromisszummentes akciófilmet készített, de talán az elbaltázott marketing miatt, vagy azért, mert szerencsétlen módon az alapsztori kísértetiesen hasonlított az egy évvel korábban bemutatott Rajtaütésére, még a gyártási költséget sem sikerült visszahoznia.

A film később DVD-n és Blue-Rayen sikeres lett ugyan, és hamar kultfilmmé vált, de a folytatáshoz nem volt elég. A rajongók petícióban követelték, és Urban is megszállottan kampányolt, végül a Netflix karolta fel a produkciót, és úgy néz ki, sorozatban folytatódhat a Dredd bíró. Talán Urban is visszatérhet.

Waterworld

Mad Max vízen - talán ezzel jellemezhetnénk legjobban Kevin Costner posztapokaliptikus filmjét. Pazar díszletek, látványos akciók, kiváló zene és Dennis Hopper mint a veszettül vicces főgonosz - kár, hogy ez nem volt elég, ugyanis a nyílt óceánon forgattak, ami alapból mindig súlyosan növeli a költségvetést, és a forgatást is jócskán megnehezíti. A 172 milliós büdzsé mai mércével is egy blockbuster javára válna, 1995-ben pedig példátlanul magas volt.